Kép: Német katonák a székesfehérvári vasútállomáson 1945 februárjában.
Az 1944 karácsonyán kezdődött négyhetes szovjet megszállás borzalmait senki sem szerette volna mégegyszer látni.
A Sütő utca teljesen kihalt volt nyolcvan éve ezekben a februári napokban.
„A zsidókat mind elhurcolták, a férfiak katonák voltak, a 15-40 év körüli körüli nők elmenekültek, a maradék lakosság a város középületeinek pincéiben húzta meg magát.” - írja visszaemlékezésében Hári Ferenc pékmester. 1945 februárjára egyedül két család, a Hári szülők és szomszédaik a Horváth Imréék maradtak a Sütő utcában, lakásaikban.
A Vörösmarty tér egyik jellegzetes háza is lakhatatlanná vált a II világháborúban.
A Horváth lakásnak volt saját pincéje is, és a bombázások elől ide bújt a két szomszéd. Amikor 1945 január elején az oroszok házról-házra jártak szerencsére nem mindenki lett az áldozatuk és - bár a katonák által a korabeli fehérváriak ellen elkövetett szörnyű bűntettekre nincs mentség - sokan örültek, hogy a Hári lakás egy olyan hely maradt, ahol lehetett sütni-főzni és aludni is. Az utca és a lakás kedvező fekvése miatt itt sok szovjet katona és altiszt is megfordult. Mint az a visszaemlékezésben olvasható: „Néhány hét leforgása alatt a német sürgés-forgás után jöttek a szovjetek. Volt esemény bőven.”
A legnagyobb unoka által leírt visszaemlékezésben arról is mesélt a korabeli pékmester, hogy
„a lakosság egyébként különösebben már nem kedvelte a németeket sem, fokozatosan elpárolgott a velük szemben meglevő valamennyi szimpátia is. Már ismertek voltak azok a hírek, hogyan viselkedtek a Donnál a magyarokkal és azt is mindenki látta már, hogy elvesztették a háborút. A mérhetetlen pusztulást is sokan nekik rótták fel.”
A frontról visszajött katonák is találkoztak a pusztítás nyomaival és a barbarizmussal.
„Ferinek a Selyem utcában volt dolga és látta, hogy régi iskolájában korábban beszállásolt oroszok milyen nyomokat hagytak maguk után. Az osztálytermekbe bekötötték a lovakat. Ezek kevés élemet kaptak, és éhségükben megrágták az iskolapadokat, melyek használhatatlanokká váltak. Az igazgatósági konyhához tartozó tányérokat mind kirakták a konyha közepére és mindegyikben emberi ürülék volt. A szobákban kifüggesztett képek eltűntek, ezekből csak kettő maradt. A képek és a falak - jól láthatólag - híg és sűrű emberi fekáliával voltak összekenve vagy fröcskölve, de olyan helyeken is, ahová igen nehezen lehetett kitalálni, hogy miként kerülhettek oda.”
Kilőtt szovjet tankok Székesfehérváron 1945 februárjában.
Miután a korábban itt maradt lakosság kiismerte az első megszállás alatt a szovjeteket, már nem tétovázott, hanem menekülésbe kezdett és ezek a napok nyolcvan évvel ezelőtt erről szóltak Székesfehérváron.
„Afelől nem volt kétsége senkinek, hogy még egyszer vissza fognak jönni. Az elmondható, hogy a hét alatt a lakosság megismerte a Vörös Hadsereg három legundorítóbb jellemvonását: a rablást, kegyetlenséget és a primitívséget. Ekkor már igazán féltek a szovjetek következő bejövetelétől így a város nagy része elmenekült. Állítólag a front után közvetlenül mindössze 5-6 ezer lakos maradt.”
Az 1945 februárjában elmenekülők legtöbbször gyalog vágtak az ismeretlenbe.
Akinek szerencséje volt, az fel tudta magát kérni valamilyen katonai konvojra. Ha volt azokon hely, készségesen megálltak a civilek miatt is – emlékszik vissza azokra az időkre Hári Ferenc.
A szovjet erők a németek által március 6-án indított ”Tavaszi ébredés” hadművelet első két heti sikerei után kezdték kiszorítani a németeket az egész Dunántúlról. A támadás fő iránya Sárbogárd - Enying irányából jött és hamarosan a szabadbattyáni térségbe tevődött. Ebből az irányból jöttek be, immár másodszor Székesfehérvárra. Ekkor azonban a front hamarosan továbbment és csak a csak a megszálló csapatok maradtak a városban.
80 éve történt - eddig megjelent írások
