80 éve történt - így gyászolta Fehérvár az első bombázás áldozatait

A Hosszú temetőben vettek búcsút a bombázás áldozataitól

A cikkben terrortámadásnak nevezik a bombázást, kiemelve, hogy a háború tétje a magyar nemzet élete, vagy pusztulása. Szeptember 22-én a közös temetés délután 4 órakor kezdődött a Palotai úti Szent Háromság temetőben, amit a fehérváriak többsége Hosszú temetőnek ismer. A szertartást Shvoy Lajos megyéspüspök végezte a hősi halottak lelki üdvéért, akik életüket áldozták a hazáért a társadalom minden rétegéből.

Kaszap István közbenjárásában bíztak

A szeptember 21-i, csütörtöki Fejérmegyei Napló vezércikke a legutóbbi szerdai bombázással foglalkozik, amikor szovjet gépek támadták a tiszántúli célpontokat. Két tűz közé került az ország, nyugatról angolszász támadás kezdődött, a Dunántúl nyugati részén. A lap beszámolt arról is, hogy az oktatás zavartalan a városban, rendes időben lesznek a vizsgák és nem éri hátrány a tanulókat. A Fejérmegyei Napló példátlan adakozásról számolt be, az egész város összefogott a bombakárosultakért, egy nap alatt mintegy 4000 pengőt gyűjtöttek a rászorulóknak.

A helyi újság soraiból is tetten érhető a döbbenet, hiszen a fehérváriak úgy tartották, hogy a várost Kaszap István mennybéli közbenjárása megkíméli, mert korábban sokszor volt légiriadó, de bombák egészen 1944. szeptember 19-ig nem hullottak. Ekkor érte Székesfehérvárt az első bombatámadás, melynek célpontja a pályaudvar volt, azonban szándékosan, vagy akaratlanul bombák hullottak a belváros felé is, számos fehérvári polgár veszítette el életét és otthonát. 

94-en haltak meg a bombázásban

Az újságok nem számoltak be az áldozatok számáról, de utólag, a polgármester jelentési kötelezettsége alapján tudjuk, hogy mintegy 94 fehérvári polgár halt meg az első bombázások során.

A halál őrjöngő, kegyetlen huhogása

Pokorny Ferenc, aki a pályaudvar közelében lakott, 2004-es emlékiratában így emlékezik az áldozatokra és a pusztító halál pillanataira: "Még javában tombolt odafenn az iszonyat, amikor a nagydiákok magukra öltötték légóruháikat és szereléseiket magukhoz véve, sietve elhagyták az óvóhelyet. Nemsokára azonban visszatértek, hordágyakon magukkal hozva az állomás környékéről a bombatámadás sebesültjeiből néhányat. Vér, jajgatás és iszonyat volt kísérője az öregdiákok visszatérésének, hiszen hoztak olyan sebesültet is, akinek hiányzott a lába. Óvóhelyünk pillanatok alatt szükségkorházzá változott, (ilyen célra egyébként be is volt rendezve). Mi, felkeltünk ágyainkról, helyet adva a sebesülteknek. Hangos imádkozásunk elnyomta a sérültek jajgatását, a néhány idemenekült kibombázott jajveszékelését, és az odafenn még javában harci táncát járó halál őrjöngő kegyetlen huhogását."