Szenteste Sárpentelén - Széchényi Zsigmond visszaemlékezése a régi karácsonyokra

December huszonharmadikán gróf Széchényi Viktor és Zsigmond fia baltát-fűrészt ragadva kihajtottak a pentelei erdőbe, hogy olyan fát válasszanak, amelyiknek sudara éppen megpöccinti az ebédlő mennyezetét és féloldalt bokrosodik, hogy silányabb oldalát jobban belé lehessen szorítani a sarokba. A mennyei karácsonyfáról szóló mesének többé már a gyermek nem adhatott hitelt. Egyszerre négy fát vágtak ez alkalommal. Az iskolás gyerekekét a kocsiszínbe, a családét az ebédlőbe, a nagymamáét a kert túlsó végén épült „kislakba” és az „Öregét”, a negyvenöt éve bizalmas inasét és szenvedélyes vadászét, akihez szoros barátság fűzte a családot.

A nők évhosszat kötögették, hurkolgatták a sok kendőt, réklit, nyakravalót, amelyek majd a kocsiszínben kerültek karácsonyi ajándékként kiosztásra a majorbeli iskolás gyermekek között. „Annyit villogott a szemem előtt a sokféle kötőtű, hogy végül meguntam és vadászi mivoltomat megtagadva, szégyenszemre megtanultam kötni. Mégpedig annyira, hogy az első világháború alatt lövészárokbeli mellékszórakozásból, jó meleg réklit kötöttem magamnak – bajtársaim érthető csúfolódása közben.”

Széchényi Zsigmond Csordapásztorok című írásában emlékezik vissza gyermekkora karácsonyaira 

Huszonnegyedikén reggeltől délig a kocsiszínben foglalatoskodtak. Kitolták belőle a hintókat, kordékat, egymás tetejére állított szánokat, helyettük hosszú asztalokat sorakoztattak a falak mellé. Középre állították a nagy karácsonyfát, azt díszítették létrára kapaszkodva.

Szakajtóvékákban behordták az iskolás gyerekeknek szánt ajándékokat, a meleg ruhát, vastag kesztyűt, játékszereket, hatalmas dióskalácsot. A fényes papírba csomagolt ajándékokra Jóska, Mári, Rozi feliratú cédulák kerültek. Alkonyatkor megkezdődött a kocsiszínben az ünneplés. Pontban fél ötkor kitárult a kocsiszín kapuja, szép hosszú páros sorban vonult be az iskola. A sort az öreg tanító nyitotta, végét a plébános zárta. A tanító megadta az intonációt és máguspálcájának libbenő intésére felzengett az ének. A Széchényi testvérek osztották szét az ajándékot, egyikük a ruhát, másikuk a játékot, a harmadik a kalácsot-cukorfélét, nagy tarka stanicliben. Végül a fán lógó édességek is a gyermekekhez kerültek. Felszabadult az ujjongás a sok kis szipogó ünneplő szívéből. A kapu előtt tolongó szülők, rokonok megkeresték a fészekaljat és jókívánatok közben elszéledtek a hideg éjszakában – hazatértek a saját karácsonyfájuk mellé. Közben egészen besötétedett. Hátra volt még két óra a nagy ebédlői gong megszólaltatásáig.

Ekkor jöttek a betlehemesek. Talpig fehér ingben, nagy papírsüveggel, hosszú kenderszakállasan. Pásztorok, angyalok, napkeleti bölcsek. Tehénkolompot ráztak. Kezükben zsúpfedelű játékházikó, betlehemi istállóval bélelve, tetején arany papírcsillaggal. Szép hosszú versben a karácsonyt köszöntötték. A csordapásztorok elkántálása után átvonultak áldomásra a konyha épületbe. Félelmetes karácsonyi durrogtatás, tülkölés, kolompolás verte fel a kert csendjét subás, szűrös, ködmönös, hegyes kucsmás alakok – béresek, csordások, csikósok, gulyások, juhászok, kondások hada gyülekezett szótlan tömegbe. Jól ismert, kedves, viharvert arcok. Megemelték kucsmájukat, és énekbe kezdtek: „Mennyből az angyal…” A kemény, durva férfitorkokból ünnepélyes mélyen búgott fel az énekszó, s akár a tömjénfüst, úgy szállt a sziporkázó karácsonyi ég felé. Végre megszólalt az ebédlő gongja is.

„Hogy mit érez a gyerek, mikor kitárul előtte a karácsonyfás szoba ajtaja … azt a kiábrándult, kopott szívű felnőtt úgyse tudná elmondani. … S amikor a sok izgalomtól, örömtől – nem utolsósorban pedig a karácsonyfai édességektől – kimerülten ásítozni kezdtünk, nem az ágyba, hanem bundába dugtak bennünket: éjféli misére indultunk.

Mihelyt megkondult az éjféli harangszó, imbolygó lámpácskák hosszú sora vonult a közeli kápolna felé. Oda gyülekeztünk mindnyájan. Nemcsak házunk népe, a majorbeliek és a betlehemesek is. Sárpentele apraja-nagyja egyaránt. Ott éreztük, hogy összetartozunk, hogy egy nagy család gyermekei vagyunk. S az ének is, akárhány torokból szólt – de egy szívből.” A meghitt falusi estékre valóban ráillett a varázslatos jelző: szenteste.

Az évszázadokkal dacoló, ma is álló kicsiny sárpentelei templom padlója őrzi a bocskorok és fényes csizmák lépteit, falai az elmúlt emberek imáit, sóhaját, esküjét és gyászát, zengő énekét, a szentmisék hangulatát. A csodát jelentő karácsonyokat, Széchenyi Zsigmond gyermekkorát.