Az 1920-as évek közepén megindult a „nemzetközi tülekedés” a magyarországi alumíniumbányákért. Számtalan cikk jelent meg ekkoriban az országos lapok hasábjain. A Pesti Napló 1926 júliusában hosszú írást szentelt a témának.
Az indulás
A Magyar Bauxitbánya Rt. a német Dürener Metallwerke bevonásával 1937-ben alakult meg 2 millió pengős alaptőkével. Célja elsősorban a Veszprém megyei Alsópere puszta és a Baranya megyei Nagyharsány bauxittelepének kiaknázása volt. 1938 decemberében a Nyirád környéki lelőhelyek is a részvénytársaság érdekeltségébe kerültek. A berlini partner a repülőgépgyártás elősegítése érdekében hajlandónak mutatkozott egy magyarországi hengermű létesítésére. Ekkor már javában zajlott a II. világháború, Németország területét pedig elérték az angolszász légitámadások. A német gyártást így ésszerűnek mutatkozott keletebbre helyezni. A két vállalat 1941. június 25-én szerződést írt alá egy félkészárut gyártó könnyűfémmű létrehozásáról, 2500 tonna kapacitással.
A német fél saját érdekeit szem előtt tartva rendkívül készségesnek mutatkozott. Vállalta a telep tervezését, megépítését, az összes gép és berendezés szállítását, a gyár üzembehelyezéséhez szükséges szakszemélyzet betanítását saját üzemeiben és az új gyárban, valamint a gyártásban szerzett sokéves tapasztalatok rendelkezésre bocsátását. A szerződést 1956. december 31-i végdátummal kötötték meg, ötévenkénti tervezett hosszabbításokkal. Megállapodtak abban is, hogy az ajkai timföldgyár és alumíniumkohó beüzemelése után néhány hónappal már a gyár is üzembehelyezhető lesz. Már csak az alkalmas helyet kellett megtalálni. Győr és Székesfehérvár jöttek számításba lehetséges helyszínekként. Az előkészítő vizsgálat lefolytatása után a német megbízottak Fehérvár mellett döntöttek. Ebben szerepet játszott a város vezetésének rendkívül pozitív hozzáállása, támogató magatartása is. A javaslat 1941. április 25-én került előterjesztésre a berlini központi Műszaki Iroda felé. A törvényhatósági bizottság az augusztus 29-i rendkívüli közgyűlésen örömmel nyugtázta az alumíniumgyár székesfehérvári létesítését. Miután a Bauxitbánya Rt. megvásárolta a ráchegyi területet, és megtörtént a termény betakarítása, megkezdődhetett az előkészítés.
Az építkezés 1942 tavaszán kezdődött. Üzemvezető főmérnökként Láng Jenő gépészmérnököt alkalmazták, a kivitelezésre pedig Báthory és Klenovits budapesti vállalkozók kaptak megbízást. A gépi berendezést teljes egészében a Dürener Metallwerke szakemberei tervezték. Miközben az előirányzott négy csarnok közül elkészült, s elkezdődtek a szerelési munkálatok, Koder Frigyes és Emőd Gyula kohómérnökök vezetésével egy 30 fős csoport utazott Németországba, hogy elsajátítsák a gyártási technológiát.
A Dürener Metallwerke AG gyártelepének részlete
Nem minden fontos gép készült el időre, éppen ezért némelyiket helyettesíteni kellett régebbi vagy kevésbé jó minőségű gyártmányokkal. A város iparhatósága 1943 áprilisában kiadta az iparigazolványt, így megkezdődhetett a termelés. Az első hengerlést április 21-én végezték el. Augusztus 1-jére a gyártelep összes épülete elkészült. Július volt az első normális üzemi hónap. Ekkor 36,5 tonna lemezt gyártottak le.
Az üzem áprilisban 174, júliusban 232, decemberben pedig már 422 munkást foglalkoztatott. A létszám 1944 szeptemberére érte el az 500 főt. Csakhogy a kezdeti lendület ekkor megtört, a szeptember 19-i pusztító erejű légitámadás ugyanis főként a villamosenergia-ellátásban okozott zavarokat. Az október 13-i déli és esti légitámadása ugyan nem tett kárt a telepben, de a termelés jelentősen visszaesett. Miután a vármegye területének nagy része novemberre hadszíntérré vált, egy német-magyar vegyesbizottság december 6-án a motorok leszerelése és eltávolítása mellett döntött, hogy ezzel bénítsák a termelést, amennyiben a várost a szovjet csapatok elfoglalnák. Az 1945. március 22-ig zajló harcok során a telep gyakran senkiföldje volt.
Az újrakezdés
A háború utáni romeltakarító munka május 18-án indult meg. Jankovics Ferenc vezetésével üzemi bizottság alakult, amely az irányítás mellett mindent megtett a dolgozók élelmiszerhez juttatásáért. Miközben folyt az üzembe helyezés, megérkezett a kormány döntése: az üzemet a háborús jóvátétel jegyében teljesen le kell szerelni. A helyzet végül akkor oldódott meg, amikor a Gazdasági Főtanács a potsdami szerződés értelmében az egyharmadnyi német érdekeltséget jelentő részvényállománynak a Szovjetunió részére való átadására utasította a cégvezetést. Miután ez megtörtént, a leszerelés okafogyottá vált.
1946. április 8-án a szovjet és a magyar kormány egyezményt írt alá a német-magyar érdekeltségű vállalatok ügyében. Április 9-én Éder Ernő lett az üzem új vezetője, az öntöde vezetését Kóder Frigyes kohómérnök, a prés-húzómű irányítását Karácsonyi Imre mérnök vette át. Az üzemindítás feltételeit az augusztus 27-én kelt jelentés foglalta össze. Az indításkor 157 tonna alumíniumhulladék állt rendelkezésre, ebből mintegy 120 tonna készárut terveztek előállítani.
A novembertől ismét termelő üzem Andrej Zincsenkó szovjet igazgató irányítása alá került. Mivel az eredeti programot nem tudták folytatni, 76 dolgozótól kellett megválni. A létszám még 1947-ben is messze elmaradt az 1944 szeptemberitől. A 331 dolgozóból 39 fő tartozott a szellemi, 292 fő a fizikai állományba. Bár az üzem jelentős termelési kapacitással rendelkezett, megrendelés hiányában ezt nem tudta kellően kihasználni. Amikor 1948-ban újabb 100-120 fő elbocsátásának veszélye fenyegetett, egy dr. Hazai László főispánnak címzett levélben soronkívüli és sürgős intézkedéseket kértek, például egy 200 tonnás svéd megrendelés megszerzését, amelyet a minisztérium egy másik gyárnak akart kiadni, vagy 100.000 forintnyi támogatás kiutalását. Felhívták a figyelmet arra, hogy a visszaeső termelés miatt szükséges elbocsátások a következő évi teljes kapacitás esetén komoly létszámhiányt, ebből fakadóan a selejtszázalék növekedését okozhatják, lehetetlenné téve az éves terv végrehajtását.
A Magyar-Szovjet Bauxit-Aluminium Rt. 1947-ben kiadott emlékérme
A kérelmet beterjesztők aligha gondolták, hogy 1951-re már ki sem látszanak majd a munkából. Az ipar egyes ágazataiban eddigre már az alumínium kezdte kiszorítani a hagyományos anyagokat. A szocialista iparfejlesztés fő terméke, ahogy a korszakban nevezték: a „magyar ezüst”, felhasználási területe jelentősen megnövekedett, az igény pedig a munkaigényesebb ötvözött félgyártmányok felé tolódott el. Bekövetkezett a fordulat, az üzem ugyanis nem tudta kielégíteni a felmerülő igényeket. Ennek érdekében komoly fejlesztésekre volt szükség, ezek viszont már egy új korszak kezdetét jelentették a Köfém életében.
