A kezdetek
Bernáth Gábor családfa- és helytörténeti kutató nagy fába vágta a fejszéjét, amikor elhatározta: megírja az egykori Országos Királyi Javítóintézet történetét. A lokálpatrióta érdeklődés mellett erre ösztönözte a családi kötődés is. Az elkészült kötet a legkorábbi időktől napjainkig összefoglaló jelleggel tekinti át az elmúlt 130 év históriáját.
Az intézmény úgy jött létre 1895-ben, hogy a város vezetése sokáig nem akarta engedélyezni a Székesfehérváron való letelepedését. Végül az állam kezeskedett a zavartalan működésért, s mivel az építkezés anyagi terhet nem rótt Székesfehérvárra, a kedvező körülmények és a biztosítékok eloszlatták Havranek József polgármester és a törvényhatósági bizottság tagjainak aggályait.
A megnyitás igazán időszerű volt, hiszen a legtöbb nagymúltú városban ekkor már működtek túlnyomó többségben egyházi alapítású gyermekvédelmi intézmények, főleg árvaházak. Az első ilyen a kőszegi volt 1749-ben, míg Székesfehérvár csak 1876-ban hozta létre a városi árvaházat Habsburg József főherceg, Simor János hercegprímás, esztergomi érsek és mások nagylelkű adományai révén.
A gyermek- és ifjúságvédelem intézményesítése az 1877. évi XX. törvénycikkel, amely az árvák gyámságát és a szegény gyermekek védelmét szabályozta. Az 1884. évi XVII. törvénycikk megtiltotta a 12 év alatti gyermekek munkavállalását, míg 1889-ben létrejött az Országos Gyermekvédő Egyesület, majd 1901-ben törvényileg lehetővé vált állami gyermekmenhelyek létrehozása. Fehérvár tehát meghallotta a kor szavát, s csatlakozott az előremutató kezdeményezéshez. Erre a későbbi időkből is felmutathatunk jó példát: Vass József kereszténypárti politikus, a Bethlen-kormány népjóléti és munkaügyi minisztere kezdeményezésére az egykori nagy háborús barakktábor helyén 1928-30 között épült fel az a Hadiárva Intézet, amelyet iránta való tiszteletből róla neveztek el. 1930-tól tehát három intézmény működött a városban: a városi árvaház, az országos javítóintézet, és a hadiárvaintézet. Hogy ezek miben különböztek egymástól, a nevükből is jól kikövetkeztethető. Itt egy közös pontot érdemes kiemelni, mégpedig azt, hogy mindhárom helyen befogadtak árvákat, félárvákat.
Élet napirend és szabályok szerint
Az intézet javulandóit – ahogy a korban általánosan nevezték őket – szigorú napirendhez szoktatták, amelynek része volt az iskolai tanítás mellett a valláserkölcsi nevelés, a munkaoktatás és a szabadidő hasznos eltöltése is. Az intézet épületegyütteséhez az igazgatósági, valamint a fiúk mellé beosztott családfők és felügyelők, illetve a bentlakók számára létesített épületek mellett ima- és iskolaház, zárka, kórház és tanműhelyek tartoztak, az óriási telken zöldséges- és gyümölcsöskertet is létesítettek. A Wagner Gyula építészmérnök által tervezett, jól felszerelt létesítmények megfeleltek a kor követelményeinek, modernnek számítottak.
Hogy milyen okból kerülhettek fiatalok az intézetbe, azt jól mutatja egy 1898-ban készült statisztika. A legtöbb fiatal nyereségből elkövetett bűncselekményt követett el, magyarán főleg lopott, erkölcsi vétségen érték, vagy éppen csavargó, koldus volt. Lényegesen kevesebb volt, de előfordult köztük gyújtogató, a közhatóságot, közcsendet vagy közbiztonságot megsértő, valamint élet- vagy testi épség ellen vétő is. Ekkor zömében 12-16 év közötti, büntetlen előéletű, földműves vagy napszámos családból származó, vagyontalan, iskolai tanulmányait megkezdett római katolikus városi fiú élt a falak között, és ez a későbbiekben sem változott érdemben.
Az intézet célja az volt, hogy a fiatalokat erkölcsösségre és tisztességre nevelje, akik ezáltal megfelelően felvértezett, szakképesítéssel ellátott jó polgárokként kerülnek vissza a társadalomba. A mindenkori vezetők éppen ezért tulajdonítottak fontos szerepet a tanárok és hitoktatók mellett a műhelyeket irányító mesterembereknek és a fiúkért elsősorban felelős, az apaképet, felnőtt férfiként mintát adó családfőknek.
Az igazgatók szerepe a nevelésben
Bár a jogszabályi háttér adott volt, az irányvonalat mindig az aktuális igazgató határozta meg. A kezdeti kihívásokat a gyermekvédelem és a javítónevelés elkötelezett képviselőjének, a tapasztalt Krajtsik Somának kellett leküzdenie. Miután sikerrel vette az akadályokat, Aszódra helyezték át. Utóda a Kolozsvárról érkezett Vásárhelyi Gyula lett, aki, bár jelentősen előremozdította a javító-nevelő munkát, engedékeny természete visszás állapotokat teremtett, a személyi ellentétek és a belső viszályok pedig csak fokozták a gondokat. Így őt 1905-ben elmozdították helyéről. Az utód, Mészáros Sándor alatt ismét elindult a fellendülés, amely Demeter Gyula ideiglenes igazgatósága és Kardos Jenő vezetői tevékenysége idején folytatódott.
Kardos nagy jelentőséget tulajdonított a minőségi, művészileg kimunkált játékok gyártásának, ennek okán alkalmazta Maugsch Gyula szobrászművészt, majd távozása után Hornyay Zoltánt ipari művezetőként. Amint arra Nagy Veronika néprajzkutató is rámutatott a téma kapcsán, a műhelyt egy időben „miniatűr magyar Nürnberg” jelzővel illették.
Az intézetben készült játékok szerepeltek a Székesfehérváron 1938-ban megrendezett Tanügyi kiállításon is.
Az új érát a szigorúsággal párosult igazságos gondolkodás fémjelezte. A lakosság egyre inkább elfogadta az intézmény létét, a játékgyártásban elért sikerek pedig büszkeségre adtak okot. Ekkor azonban váratlan esemény történt: az igazgató nyugdíjba vonulása után az intézményt 1939-ben Kassára helyezték át, a javító területére a ceglédi Leánynevelő költözött be. Sugár Béláné és Mihályi Margit majdnem 10 évig vezették a nevelőotthont, 1947-ben azonban helyét a Székesfehérvári Állami Fiúnevelő Intézet vette át, a vasszigorú, ugyanakkor igazságos és melegszívű Dám Ferenc irányításával. Az intézmény 1952-ben véglegesen átkerült Aszódra, s ezzel az 1890-es években kezdődött történet lezárult.
Átalakulás a bezárás után
Az ötvenes években a javítóintézet területén jelentős változások következtek be. Főleg a szovjet Vörös Hadsereg katonáit szállásolták el itt, számukra lakásokat alakítottak ki, lemezajtós, lapostetős garázsok sorakoztak a terepjárók és teherautók számára, két labort hoztak létre, és egy orosz termékeket kínáló boltot is nyitottak, kifejezetten az itt állomásozó katonák ellátására. A hetvenes években óvoda és játszótér épült.
1963-ban a Sallai Imre (korábban és ma ismét Kégl György) utcában létrejött a megyei Gyermekvédő Otthon, amely 1979-ben költözött át a Lövölde utcába, már a Gyermekvédelmi Ifjúsági Intézet (GYIVI) égisze alatt. A terület részben ma is a gyermekvédelemhez kapcsolódik a Területi Gyermekvédelmi szolgálat (TEGYESZ) révén. Egyes épületek, mint az egykori kápolna, bontásra ítéltettek, de a legtöbb még ma is áll.
Az utcafronti két házból lakóépület lett, a Huszár utcai társasházak árnyékában meghúzódó egykori igazgatói és zárkaépület napjainkban nyugdíjas szolgáltató házként várja az idős korosztály tagjait.
