„Az országunk megjavítására vonatkozó dolgokat oly módon rendeljük: Hogy évente Szent István király ünnepén Székesfehérvárott tartozzunk ünnepelni, hacsak sürgős dolog nem jön közbe, vagy betegség nem akadályoz meg ebben. Ha jelen nem is lehetnénk, akkor a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy helyünkön a peres ügyeket meghallgassa, és hogy a szerviensek is valamennyien, akik akarnak, szabadon odagyűljenek.” Ily szavakkal ismerte el a magyar király alattvalóival szemben vállalt kötelezettségét.
A gondolatok egy sokat idézett, több szempontból rendhagyó utóéletű forrásban, az Aranybullában maradt ránk. Ez az első királyi határozat Magyarországon, amelyet oklevél formájában adtak ki; mégsem megjelenési formájáról, hanem megpecsételésének módjáról híresült el. Hét példányban készült, többször is átírták, sokat hivatkoztak rá; holott egyetlen eredeti példánya sem jutott korunkra.
Aranybulla másolat a Királyok és Szentek – Az Árpádok kora kiállításon.
Mi a különbség egy aranybulla és az Aranybulla között? Az aranybulla aranypecsétet jelent, amit egy jogi rendelkezés hitelének megerősítése végett függesztettek a rendelkezést tartalmazó oklevélre. Nem mindennapi, de nem is egyedi jelenség volt ennek az 1222-ben kelt királyi határozat megpecsételési módja. Nem mindennapi, mert csak fontos jogi intézkedést erősítettek meg aranybullával, az esetek többségében „szerényebb” anyagból (viasz, ólom) való pecséteket használtak. Nem egyedi, mert hazánkban legkorábbról II. Géza (1141–1162) korából ismerünk aranypecsétes oklevél-megerősítést (igaz, csak említésből); használt még aranypecsétet fia, III. (Nagy) Béla király (1172–1196) is, az ő fiai közül az elsőszülött, Imre király (1196–1204) több aranybullás kiváltságlevelet adott ki, ráadásul 1202-ből fennmaradt aranybullája tartalmazza a magyar államcímer vörös-ezüst mesteralakjának első előfordulását. Így érkeztünk el Imre öccséhez, II. András királyhoz (1205–1235), akihez nemcsak több aranybulla, hanem az Aranybulla fűződik.
Ez a tett kétes értékű dicsőséget jelenthetett II. Andrásnak, mert nem önként, hanem csak az uralkodásával elégedetlen ellenzék, az Imre-párti előkelők nyomására adta ki. András ekkor, 1222-ben már 9 évvel túl volt első felesége, Merániai Gertrúd elvesztésén, akinek főúri kezdeményezésű meggyilkoltatása egyfajta figyelmeztetést is jelenthetett.
A kényszer hatására tett oklevélkiadást nemcsak az egyes „rosszindulatú, vagy saját hasznukat hajhászó emberek tanácsára hallgató némely királyok” emlékét illető, igen kritikus (burkoltan önkritikus?) hangvétel bizonyítja, hanem – legfőképpen – a rendelkezés végére illesztett ellenállási záradék. Józan ésszel belátható, hogy egy koronás király aligha írná le önként, jó kedvéből az alábbit: „Elrendeljük, hogy ha mi, vagy valamelyik utódunk valaha is ezzel a rendelkezéssel szembehelyezkedni akarna, ezen oklevelünk alapján a hűtlenség minden vétke nélkül, országunknak úgy a püspökei, mint más jobbágyai, valamint nemesei valamennyien és egyenként a jelenlegiek és utódaik nekünk és utódainknak mindörökre ellenállhassanak és ellentmondhassanak.”
Az Aranybulla – amint azt olvashattuk – elrendeli a székesfehérvári törvénynap Szent István ünnepén való megtartását, több intézkedést hoz a királyi szerviensek védelmére (akiket „valamelyik hatalmas úr kedvéért” elkövethető uralkodói önkénytől is jónak látta megóvni). Fontos intézkedése tiltja egész vármegyék és országos méltóságok örökös eladományozását, továbbá a fő tisztségek halmozását (csak a nádor, a bán, a királyi és a királynéi udvarispán viselhet egyszerre két méltóságot). A fent idézett ellenállási jogban pedig nem mindennapi mértékű önkorlátozás ölt testet. Mindezeknél fogva, ha az Aranybulla nem is tekinthető alkotmánynak, de áthatja valamiféle alkotmányos szellem.
Az Aranybullát hét példányban állították ki. Az elsőt a pápának küldték, hogy írassa be regisztrumába, a másodikat a johanniták, a harmadikat a templomosok kapták, a negyedik maradt a királynál, az ötödiket az esztergomi, a hatodikat a kalocsai káptalan, a hetediket pedig a nádor őrizte; nem túl jól, mert csak 1351-es átírásában maradt ránk.
„Kelt Ccletusnak, udvarunk kancellárjának, az egri egyház prépostjának kezéből az Ige megtestesülésének 1222. évében… uralkodásunk 17. évében.” E datálással zárul az eredeti oklevél. Az 1205. május 29-én megkoronázott II. András uralkodásának 17. esztendeje pedig 1222. május 28-áig tartott, vagyis az Aranybulla e nap előtt kelt. Az április 24-i, Szent György napi kibocsátást pedig az ünnepnap kiemelkedő jelessége révén vélelmezhetjük okkal. Végül az eredeti oklevél kiadási helyéről kell szólnunk, amit a Szent István király ünnepén tartandó törvénynap kimondatlanul is hazánk Árpád-kori koronázó fővárosában, Székesfehérvárban határoz meg.
