A 750 éve elhunyt IV. Béla királyra emlékezik a Siklósi Gyula Kutatóközpont

Nem IV. Béla volt a leghosszabb ideig uralkodó Árpád-házi királyunk, hiszen a trónon töltött esztendők számát tekintve az elsőség az első királyé, Szent Istváné. Azonban IV. Béla két kategóriában is „csúcstartóvá” vált a dinasztia tagjai között. Egyrészt ő lett a leghosszabb életű közülük, másrészt az ő házassága tartott a legtovább. 1206-ban született, tehát 64 évesen hunyt el; ebből 50 évet élt le boldog házasságban, sőt kétéves jegyességét is hozzászámítva 52 évig állt mellette ugyanaz az asszony, Mária, Theodoros Laskaris nikaiai császár (1204–1222) leánya, aki tíz gyermekének édesanyja lett.

A korabeli szokások szerint ezt a házasságot is az uralkodói diplomácia hívta életre, bár a körülmények némileg eltértek a szokásostól. Béla apja, II. András király (1205–1235) keresztes hadjáratáról tartott hazafelé, s hazaútján 1218-ban Nikaiában fia számára eljegyezte a bizánci hercegnőt, és Magyarországra hozta. Bár később meggondolta magát, és a fiatalokat egy időre elválasztotta egymástól, de Béla és Mária kapcsolata tartósabbnak bizonyult, mint András ötletelő magatartása. Nem ez volt az egyetlen súrlódási felület az apa és elsőszülött fia között. 1218-ban már öt éve volt, hogy főúri összeesküvés áldozata lett Gertrúd királyné, Béla édesanyja. A herceg hétéves kisfiúként élte meg anyja meggyilkolását, amit szerinte nem kellő eréllyel torolt meg II. András.

Apa és fia mély ellentétét személyiségjegyeik, és ilyenformán uralkodói magatartásuk különbözősége okozta. „A királyi bőkezűség mértéke a mértéktelenség” – hirdette II. András saját birtokadományozási politikájáról. Az „új intézkedések” nyomán alaposan megcsappant az uralkodó kezén lévő föld. IV. Béla válaszát 1237-ben megfogalmazott programnyilatkozata tükrözi: „amikor isteni rendelkezés folytán öröklés következtében ránk szállt az ország kormányzása, mi, báróink és egész országunk közös tanácsára elhatároztuk, hogy elvesszük néhány elődünk felesleges és haszontalan adományait, és országunkat abba az állapotba vezetjük vissza, amelyben elődünk, a boldog emlékű Béla király idejében volt.” A választott példakép tehát a nagyapa, III. Béla király (1172–1196), s ezt az uralmi jelkép használatával is kinyilvánította IV. Béla: nagybátyja, Imre király (1196–1204) és apja vörös–ezüst sávozatú címere helyett III. Béla kettős keresztjét foglaltatta pajzsba.

A birtokvisszavételek sora, a távolságtartó kormányzás egykettőre népszerűtlenné tette IV. Bélát; nem is jöhetett volna rosszabbkor a mongol támadás 1241-ben. Ily nagy csapás még nem érte az országot, bár az emberveszteséget szokás túlbecsülni, de a megrázkódtatás évtizedekig éreztette hatását. IV. Béla felhagyott a birtokok tömeges visszavételével, sőt maga is jelentős mértékű adományozásba kezdett; igaz, a kedvezményezettek számára rendre honvédelmi feltételeket (várépítés) szabott. Az ország állapota nem juthatott vissza a III. Béla nevével fémjelzett aranykorba, ezt maga IV. Béla is belátta, de a megváltozott körülmények között is szellemi és anyagi gyarapodásnak tudott indulni, ami a király szervezői képességét dicsérte. Ez az erénye kiegyenlítette hadvezéri fogyatékosságát, amit a Képes Krónika finom utalással rögzített. „Békeszerető ember volt, a hadjáratokban és a csatákban a legkevésbé sem szerencsés.”

Családi élete sem volt minden tekintetben szerencsés. Az apa és az elsőszülött fiú szembenállását másodjára, apaként is meg kellett élnie. Az 1239-ben született V. István király (1270–1272) ráadásul kitűnő hadvezérré vált, s e tehetségét apjával szemben is hasznosította. A megosztottságra jellemző, hogy István 1262–1270 között „Magyarország ifjabb királya” volt, és a Magyar Királyság keleti felének tényleges ura. IV. Bélának meg kellett érnie kedves fia, Béla herceg elvesztését (1269), sőt néhány hónappal túlélte legjelesebb lányát is, akivel szintén komoly ellentétbe került. Szent Margit még szülei felajánlására lett domonkos-rendi apáca, ám amint később apja a szerzetesi élet felhagyására akarta rábírni, hogy férjhez adja, Margit ragaszkodott ahhoz a fogadalomhoz, amit az ő nevében tettek. Béla ezért mind jobban kötődött egy másik szerzetesi közösséghez, Szent Ferenc rendjéhez. A „kisebb testvérek” (minoriták) esztergomi templomában választott magának végső nyughelyet.

IV. Bélát Esztergomban temették el – háromszor is. E megdöbbentő eseménysorról is a Képes Krónika kódexéből olvashatunk:

„Testét Esztergomban temették el, a minoritáknak a dicsőséges Szűz tiszteletére épített egyházában, amit maga Béla király úr kezdett el még az életében költséges és szép munkával építtetni. Ott nyugszik boldogan a királyné úrasszonnyal, életének társával, Máriával, a görög császár leányával, és Béla herceggel, hőn szeretett fiával együtt… Testét Fülöp esztergomi érsek jogtalanul kihantoltatta, az említett egyházból elvitette, és illetéktelenül a saját egyházában temettette el. Miután az említett tette miatt a legfőbb pap [a pápa] előtt sokáig folyt a per, a minorita barátok bizonyultak érdemesnek arra, hogy igen nagy tisztelettel visszakapják. Ők még dicsőbb körülmények között a Szűz oltára mellett helyezték nyugalomra, ahol ezek a szép verssorok olvashatók:

Nézd, ugye bájos a Szűz oltára körül ez a hármas:
Ím, a király, fia, nője: a boldogság legyen őrük.
Béla király, míg éltél, s míg a hatalmad erős volt,
Bújt a gonosz, hű béke honolt, s úr volt az igazság.”