Jajkiáltások a földi pokolból - ilyen volt 1944-45 tele Székesfehérváron

Tankok a Zichy ligetben, 1945. Háttérben a harcok során megsérült belvárosi épületek

Erőszak mindenütt

Az ellenség által megindított fő támadás sikerrel járt, majd súlyos utcai harcok bontakoztak ki. A németek másnap, december 23-án feladták a várost, ahol nagyszámú civil lakosság tartózkodott, kiürítésre ugyanis, bár volt rá példa a környező településeken, nem került sor. Ha valamiben, az akkori had- és városvezetésnek ebben óriási felelőssége van. Tömegesen estek fogságba saját lakóhelyükön, amelyet el nem hagyhattak. A felnőtt nőket és fiatal lányokat pincékben bújtatták, védve ezzel az erényeiket és az életüket is.

Kilőtt tankok a Havranek utcában.

Még az óvintézkedések sem jelentettek azonban teljes biztonságot, a legtöbb esetben kevésnek bizonyultak. Hamar kiderült, hogy a fegyveresek mellett a város női lakossága sem számíthat kíméletre. A borzalmas mészárlások mellett tömeges volt a nemi erőszak áldozatainak száma a megszállás majd’ egyhónapos időtartama alatt.

Székesfehérvár és környéke mozgóképeken 1945 január 21 és 23 között miután visszafoglalták a német csapatok a II. világháborúban.

A Magyarországon a II. világháború folyamán elkövetett szexuális erőszakcselemények a témája Pető Andrea történész 2018-ban megjelent Elmondani az elmondhatatlant című kötetének. A szerző a hazai történések mellett kitér a környező országokban történt hasonló esetekre és a magyar megszálló csapatok által a Szovjetunióban a civil lakosság ellen elkövetett hasonló tettekre. A szovjetek a nők elleni tömeges erőszakoskodást fegyverként használták, amivel az ellenséget, azaz a férfiakat akarták megalázni.

A kórházigazgató halála

Az események megmaradtak az azokat átéltek emlékezetében. Feledni aligha tudták azt, amin keresztülmentek, beszélni azonban, különösen a kibontakozó új rendszerben nem lehetett a szovjet katonák kegyetlenkedéséről, még otthon sem volt ildomos, ráadásul sokan annyira megalázónak, szégyenteljesnek tekintették az erőszakot, hogy még családi körben is inkább hallgattak róla. Az áldozatokat és hozzátartozóikat ez a feldolgozhatatlan trauma életük végéig kísérte.

Kilőtt tank Székesfehérváron 1945 januárjában.

Ezek a borzalmak azonban mégsem vesztek teljesen a feledés homályába. Megmaradtak például az ekkoriban keletkezett naplókban, például Bejczy Gyula püspöki titkár diáriumában. Az 1945. január 19-i bejegyzésben a következőt olvashatjuk: „délután jön a híre, hogy dr. Berzsenyi Zoltán főorvos urat a GPU agyonlőtte”. A tragikus sorsú Berzsenyi sebész főorvos 1920-tól haláláig volt a Szent György Kórház igazgatója. Vezetése alatt az intézmény több épülettel bővült, eszközeit modernizálták, így például röntgengépet, EKG-t szereztek be. 1939-re a gyógyító osztályok száma kilencre, az ágyaké 482-re nőtt. A mindenki által tisztelt és nagyrabecsült férfi a II. világháború idején sem hátrált meg a feladatoktól, hivatástudata és gyógyítás iránti elkötelezettsége példaként szolgált az őt követő orvosok és egészségügyi dolgozók számára. Németh László püspöki könyvtáros visszaemlékezései szerint jugoszláv partizánok áldozata lett, „a Csúcs-féle kanonoki ház pincéjében agyonlőtték”. A 63 esztendős igazgató halálának helyét mindketten egybehangzóan írják le: a Szent István utca (ma Arany János utca) 1. számú házának pincéjében történt. Az elkövetők személyében viszont nincs egyetértés köztük, mivel egyikük a szovjet politikai rendőrség akciójaként írja le, míg a másikuk egy szervezett fegyveres csoport önkéntes tagjait teszi felelőssé. A halotti anyakönyvi bejegyzés szerint Berzsenyi életének „idegen kéz által okozott golyótól eredő halál” vetett véget. Ezzel tehát nem tisztázódik, valójában kik voltak felelősek a cselekedetért. Három férfi vált a fegyveresek áldozatává, míg ketten túlélték az eseményt, egyikük, H. János pedig később beszámolt arról, hogy a főorvost, egy ismeretlen férfit és F. Rudolf tolmácsot a Hal téren (ma Piac tér) álló Ponty beszálló vendéglő udvarán lévő disznóól mellett ásták el.

Dr. Berzsenyi Zoltán sírja a Csutora temetőben.

Berzsenyi innen került Bejczy leírása szerint a kórház kertjében kialakított sírhelyre, amelyet ő Shvoy Lajos püspökkel január 30-án meglátogatott. A mártír főorvost végül a Csutora temetőben helyezték örök nyugalomra.

A Szent György Kórház Röntgen-laboratóriumának avatása, 1927. Az első sorban 2. számmal jelölve dr. Berzsenyi Zoltán igazgató főorvos

A memoáríró tévedései

Mivel szóba kerültek az írásban megőrzött emlékek, a magyar főnemesi családba beházasodó svéd grófnő, Stella Kuylenstierna-Andrássy memoárja, az Ég a puszta kapcsán ildomos visszatérnünk az erőszak témájához. Az 1948-ban írt mű beszámol a városban történt borzalmakról, amelyekről hallott. A grófnő a Fekete mise Fehérváron című fejezetben többek között ezt jegyezte le: „Fehérvár e szedett-vedett csürhének esett áldozatul. Ami ezután történt, a nők megbecstelenítése, a kereszténység megcsúfolása, örök időkre a nyugati kultúra szégyene marad. A csitritől az öregasszonyig minden nőt összeszedtek, betereltek a székesegyházba, és meztelenre vetkőztettek. Asztalokat és padokat hordtak be, és megkezdődött a nők tömeges megerőszakolása. […]” A város szovjet elfoglalását tévesen novemberre datáló memoáríró ezután még hosszasan taglalja, mit látott, milyen történeteket hallott életben maradt áldozatoktól és az elhunytak családtagjaitól. Elképzelni sem lehet azt a mérhetetlen brutalitást. Ám a fenti idézet korántsem a valóságot adja vissza. Egyrészt: ilyen jellegű, a székesegyházban vagy bármely templomban történt cselekményekre sem Bejczy, sem Németh még csak nem is utal, másrészt, ahogy erre Mózessy Gergely, az Egyházmegyei Gyűjtemény igazgatója is felhívta a figyelmet egy II. világháborús konferencián, ebben az esetben fennmaradtak volna hivatalos egyházi dokumentumok, és újra kellett volna szentelni az érintett templomot/templomokat. Ennek azonban nyoma sincs a püspökség iratanyagában. Ennek pedig egyetlen oka lehet: nem történt ilyen eset.

Ez persze nem kisebbíti a borzalmakat, de a valóság megismerése érdekében nagyon fontos tisztázni. Sajnos fentebb megjelölt könyvébe Pető Andrea forráskritika és az illetékes helyen való tájékozódás nélkül emelte be a grófnő által leírtakat. Mindez nem kisebbíti könyvének jelentőségét, csupán rávilágít arra: a visszaemlékezések sem mindig használhatók egy az egyben forrásként.

A memoár hitelessége tehát e ponton megkérdőjelezhető. Ráadásul egy, a fejezet végén olvasható történet még inkább rontja a könyvről kialakult összképet, ez pedig a Paulini házaspár tragikus halálának leírása. Mert való igaz, hogy a Gyöngyösbokréta mozgalom Csákváron született alapítója és felesége méregtablettákkal vetettek véget az életüknek, ahogy arról a korabeli sajtó számos újságcikkben beszámolt, de az eset nem Fehérváron történt, Andrássy grófné pedig aligha takarhatta le őket egy lepedővel. Pauliniék a Komárom-Esztergom megyei Baj község szőlőhegyén álló kis présházukban húzták meg magukat. A szovjet katonák azonban oda is eljutottak, és élelmet, pénzt, ékszert keresve kifosztották őket. Az asszonyt többen megerőszakolták, és fenyegetőztek: mások is fognak jönni. Ezt már nem várták meg. Bár Paulini nevét a baji óvoda falán 1981-ben elhelyezett emléktábla örökíti meg, halála helyeként néhol Bajót vagy Baja is feltűnik.

Székesfehérváron 1945 márciusában ért véget a küzdelem. A háború addig még számtalan áldozatot szedett. Róluk megemlékezni és rájuk emlékeztetni szomorú, de félre nem tehető kötelességünk.