1065 éve, 955. augusztus 10-én zajlott le az augsburgi csata

„Ugyancsak ő abban a vonatkozásban is meglehetősen eltért az igazságtól, hogy a magyaroknak csupán balszerencsés kimenetelű csatáiról emlékezett meg, a szerencsés kimenetelűeket pedig hallgatással mellőzte, ami nyilvánvaló bizonyságát adja gyűlöletének. Én, mert az igazságot akarom követni, a szerencsétlen csatákat éppúgy beillesztem elbeszélésembe, mint a szerencséseket.” Ma már tudni lehet, hogy nem Orosiuson kellett volna elvernie a port, de a tárgyilagosságra való törekvés eme korai megfogalmazása tanulságként állhatna a jelenkori magyarság előtt.

Éppen az 1065 éve, 955. augusztus 10-én Augsburg városa alatt elszenvedett vereség utóélete példázza azt, hogy egyesek addig küzdenek a nemzeti múlt dicsőséghajhászásának szélsősége ellen, amíg át nem esnek a ló túloldalára, a nemzeti önmarcangolás szélsőségéhez: ez a kudarc meglepően népszerű a köztudatban; mintha egy világraszóló győzelem lenne, annyit szokás hivatkozni rá. A csatavesztés tényével persze szembe kell nézni, hiszen a múlt része. Ám ha egy folyamat –a Magyar Nagyfejedelemség hadjáratainak sora – balvégzetű eseménye elhomályosítja magát a teljes folyamatot, akkor abból nem kerekedik tárgyilagos történelemszemlélet. Érdemes az összefüggéseket legalább utalás szintjén felidézni.

A Magyar Nagyfejedelemség sok esetben államérdekű hadjáratai (közkeletű, ám téves elnevezéssel a „kalandozások”) révén fejezte ki politikai akaratát. Az első (862) és az utolsó (970) dokumentált katonai esemény ideje tehát bő évszázadot tett ki.

E korból mintegy félszáz helyhez, időhöz kötött támadást lehet a mai tudással elkülöníteni: nagyjából 80%-uk vezetett nyugatra, a fennmaradó hányad Délkelet-Európa ellen. Az aránytalanságra két tényező szolgál ésszerű magyarázatként: egyik a földrész nyugati felét jellemző politikai széttöredezettség, másik a bizánciak több évszázad alatt felgyülemlett és folyamatosan élő tapasztalata, amellyel a velük kapcsolatba került steppei népek (hunok, avarok, türkök, magyarok) sajátosságait jobban kiismerték, s ezáltal (váltakozó hatásfokkal) „kezelhetőbbé” tették azokat.

A X. század derekán a nyugat-európai hadszíntéren küzdő magyarokat egyre többször érte vereség. A hatalmát mind nagyobb sikerrel központosító I. Ottó német-római uralkodó (936–973) ellen 953-ban lázadás tört ki, fia, Liudolf és veje, Vörös Konrád lotaringiai herceg vezetésével. 954-ben Bulcsú horka az Ottó király elleni felkelők hívására Németországra támadt, de ott fegyelmezetlenül és céltalanul hadakozott, s vonult tovább nyugatra. Cambrai ostromakor odaveszett unokaöccse is. Mindeközben az egykori lázadók vagy meghaltak, vagy mint Vörös Konrád, visszatértek Ottó hűségére. Ilyenformán szokatlanul erős és egységes német vezetés fogadta a következő évi szokatlanul népes támadó magyar sereget.

955 nyarán Lél (Lehel), Bulcsú (a magyar krónikás hagyomány „Vérbulcsú” vezére), Súr (Assur) és valószínűleg Taksony vezérletével több ezer harcos árasztotta el a dél-német vidékeket a Dunától a Fekete-erdőig. Augusztus elején a portyázó csapatok Augsburg alatt egyesültek, s megkezdték a város ostromát, ám Udalrik püspök visszaverte a leghevesebb rohamokat is (augusztus 8–9.). 10-én Ottó király egyesített serege döntő támadásra készült, de a magyarok megelőzték, és egy különítményük szétverte az utóvédet. A csata sorsa azon fordult meg, hogy Konrád hercegnek sikerült felmentenie a szorongatott egységeket, továbbá a magyar fősereg támadása késlekedett, emiatt a németek rendezni tudták soraikat, majd egy zárt hadrendben történt páncélos támadással szétszórták könnyűlovas ellenségüket. „De azért a győzelem e rendkívül kegyetlen nép fölött mégsem volt vértelen! Mert bizony a vitézül küzdő Konrád herceg, aki a belső harci láztól és az azon a napon szerfelett tűző nap melegétől felhevülten forróságban égett, miközben páncélját kioldva levegő után kapkodott, elesett egy torkába elölről fúródó nyíl ütötte seb miatt” – vallja meg Widukind szász krónikás. A magyar vereséget igazából két körülmény súlyosbította. A felbőszült lakosság bosszúja sok áldozatot szedett a menekülők közül, ugyanakkor a korábbi gyakorlattól eltérően a foglyul ejtett magyar vezéreket, Lélt, Bulcsút és Súrt augusztus 15-én Regensburgban felakasztották – a vérszomjas Henrik bajor herceg (I. Ottó öccse) parancsára.

A hazai írásos hagyomány ellentmondásosan viszonyul az augsburgi csatavesztéshez. Több középkori szerzőnknél megjelennek olyan mondai elemek, amelyek a vereség súlyát csökkentendő a magyar fél hősi helytállását, a németek csalárdságát és veszteségeit emelték ki. Ezek közül a legismertebb a Képes Krónika XIV. századi kódexében olvasható, ám sokkal korábbi lejegyzésű Lehel kürtje-monda. Eszerint a foglyul ejtett Lél vezérnek kívánságára előhozták kürtjét, mire ő „a császár közelébe lépett, s állítólag oly erővel vágta homlokon, hogy a kürt eltörött, a császár pedig belehalt ebbe az egyetlen ütésbe. Így szólt ekkor Lél: előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon! Azt hiszik ugyanis a szkíták, hogy akiket életükben megöltek, azok a túlvilágon nekik szolgálnak.” Ezt a mondát az 1285 előtt alkotó Kézai Simon meglepő határozottsággal tagadja, mondván a vádlottakat megkötözött kézzel szokás a fejedelmek színe elé állítani. Ugyancsak a Képes Krónika ejt szót egy Augsburg mellett rejtőző hatalmas magyar seregről, amely véres vereséggé változtatta a német diadalt. Anonymus szerepeltet egy bizonyos Kölpény fia Botondot, aki rettenetes bosszúhadjárattal torolta meg Lél és Bulcsú halálát. A Képes Krónika egy másik szerzőtől való, más szemléletű fejezete viszont mértéken túlra nagyította a mieink emberveszteségét, amikor csupán a hét megcsonkított „gyászmagyar” hazatértéről regélt.

A németek egyöntetű örömujjongása érthető, hiszen hosszú évtizedek csapásainak, kemény magyar hadjáratainak szakasztotta végét a Lech-mezei csata. „E nevezetes diadal következtében Ottó király felmagasztosult, a hadsereg a haza atyjának és császárnak nevezte őt… ily nagy győzelem kétszáz év óta nem örvendeztetett meg egyetlen királyt sem.” (Widukind) Liutprand cremonai püspök viszont túlzott azzal, hogy a magyar nép „a derék és győzhetetlen Ottó király ereje folytán… megfélemlítve moccanni sem mer.” A három vezér regensburgi bitója csupán a nyugati hadjáratok elé állított tilalomfát; a magyarok 955 után „meg mertek moccanni”, csak éppen dél-kelet felé. Neki, mint a Konstantinápolyt több ízben megjárt főpapnak, I. Ottó diplomatájának tudnia kellett ezt, hiszen megérte, hogy a Magyar Nagyfejedelemség számára 970-ben zárult le a támadások kora. Ekkor egy kijevi–bolgár–besenyő hadjárathoz csatlakoztak harcosaik, ám Ioannes Tzimiskes császár Arkadiupolisnál győzelmet aratott a több fő irányította szövetségesek felett.

I. Ottó birodalomépítő munkájáért, s a magyarok megállításáért a legmagasabb szintű elismerést nyerte el: 962-ben XII. János pápa imperatorrá koronázta, és ezzel megszületett az 1806-ig fennálló Német-Római Császárság. Az új császár jelentőségét tekintve magától adódik a Nagy Károllyal vont történelmi párhuzam, ami sokszor helytálló, hanem egy alapvető különbség akad kettejük között. Amíg Károly támadó seregekkel, saját hazájukban győzte le az avarokat, addig Ottó folyamatosan védekezésre kényszerült, s a Lech mezején aratott diadal után sem vezetett hadat Pannóniába. Az első birodalmi támadás csak 1030-ban érte az akkor már hivatalosan keresztény Magyarországot, egy másik német dinasztia uralkodójától, teljesen más indíttatásból. I. Ottó megelégedhetett annyival, hogy a magyar szállásterületet az Ennstől a Lajta–Fischa folyásáig szorította vissza, valamint újjászervezte Bajorország keleti határgrófságát, az Ostmarkot. Egy elgondolkodtató német vélemény szerint az augsburgi győzelemben rejlik Ausztria születése.

Az írást Szabados György, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársa készítette.