Zsigmond király (1387–1437) unokája, Albert magyar király (1437–1439) utószülött fia apjához hasonlóan rövid ideig élvezhette a királyi hatalmat. Bár anyja, Luxemburgi Erzsébet a gyermeket nem sokkal születése után, 1440. május 15-én a Visegrádról ellopott Szent Koronával Székesfehérváron királlyá koronáztatta, a magyarok egy része a lengyel Jagelló Ulászlót hívta meg a magyar trónra. A hazánkban I. Ulászlóként uralkodó lengyel királyt ugyanaz a Szécsi Dénes esztergomi érsek (1440–1465) avatta fel Székesfehérváron 1440 júliusában, aki korábban a gyermek Lászlót is. Aeneas Sylvius Piccolomini, avagy II. Pius pápa (1458–1464) szerint Szécsi – aki érseki rangját és bíborosi címét Erzsébet királyné közbenjárására kapta meg – Ulászló koronázását csak kényszerűségből végezte el: „Dénes esztergomi érsek […] helyezte mindkét király fejére a diadémot, az egyiknek szabad akaratából, a másiknak kényszer hatására. Ugyanis a lengyelekhez hívatták, s noha úgy ment Budára, hogy ünnepélyes eskü védelme alatt állott, nem nyerte vissza előbb szabadságát, míg Ulászlót Székesfehérvárott meg nem koronázta.”
Luxemburgi Erzsébet egészen 1442 decemberében bekövetkezett haláláig igyekezett fia jogait érvényesíteni, még a fegyveres harctól sem riadva vissza. Elhunyta után azonban V. László, akit időközben anyja Frigyes német király, később német-római császár (1440–/1452–1493) felügyeletére bízott a Szent Koronával együtt, még hosszú ideig nem foglalhatta el apai örökségét. Azután, hogy I. Ulászló a várnai csatában elhunyt (1444), a magyar és cseh rendek követelték Frigyestől királyuk kiadatását, de azt csak 1452-ben sikerült elérniük. A köztes időszakban a Magyarország kormányzójává megválasztott Hunyadi János irányította az országot, korlátozott királyi hatalommal.
1452 végén Hunyadi kormányzósága megszűnt, de 1453-ban V. László úgy vette át a hatalmat, hogy a királyi jövedelmek és várak még mindig a volt kormányzó kezén voltak. A helyzet rendezése 1456 végén látszott alkalmasnak, amikor Hunyadi János már távozott az élők sorából. A király azonban Cillei Ulrik gróf meggyilkolása miatt 1457 márciusában a Hunyadi fiúkat, Lászlót és Mátyást elfogatta, Lászlót lefejeztette, s miközben a Hunyadiak támogatói erre felkeléssel válaszoltak, V. László az ugyancsak apai örökségeként birtokolt Csehországba utazott.
Ekkor ugyanis az ifjú királynak már a menyegzőjét tervezték. A kiszemelt ara VII. Károly francia király (1422–1461) 14 éves leánya, Magdolna volt. „De a házasságkötés helyét illetően vita támad; a magyarok Budán, az ausztriaiak Bécsben, a csehek Prágában kívánják megtartani a lakodalmat” – meséli Bonfini. V. László az esküvőt Prágában akarta megtartani, s miközben a leánykérő küldöttség éppen Franciaországban tartózkodott, a cseh fővárosban időző és az esküvőjét szervező királyt rosszullét fogta el, és néhány napon belül meg is halt. Bonfini azt állítja, hogy egyesek a pestis jeleit vélték felfedezni a király testén, mások azt rebesgették, hogy méreg végzett vele, s hogy gyilkosa a cseh husziták vezére, vagy az őutána cseh királlyá megválasztott Podjebrád György lehetett. Későbbi kutatások szerint azonban V. László leukémiában szenvedett, és ez okozhatta korai halálát.
„A király halálhíre elterjedvén, Európa szinte valamennyi fejedelme sajnálkozott vagy gyászolt. […] Magyarországon nem volt ekkora a búbánat, mert László gróf méltatlan halála kiszorította ezt a lelkekből” – írja Bonfini. Valóban nem lehet véletlen, hogy a magyarok nem tettek lépéseket egy olyan király holttestének hazahozatala érdekében, akinek apját, Albertet Székesfehérváron, Csehországban született és elhunyt nagyapját, Zsigmondot pedig Váradon helyezték örök nyugalomra. V. Lászlót két nappal a halála után a prágai Szent Vitus templomban temették el dédapja, IV. Károly német-római császár (1355–1378) mellé. Bonfini szerint a „temetés királyi pompával ment végbe; a testet nem hordták körbe a városon, mint ősi szokás lett volna; a tetemet az ősök kápolnájába vitték, és az isteni negyedik Károly római császár oltalma alatt helyezték el.”
Az írást Teiszler Éva, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársa készítette.
