Lauschmann portréja - bár életében nem jelent meg, a kiváló doktor egy nagylélegzetű kiadványban foglalta össze szülővárosának történetét.
A Morvaországból az 1850-es években a Magyar Királyságba települt osztrák származású család tagjai Baranya és Tolna vármegyékben találták meg a számításukat. Egyedül Lauschmann József költözött Fejérbe, jelesül Székesfehérvárra, ahol aljegyzőként kapott alkalmazást, később takarékpénztári tisztviselő lett. Feld Jozefával kötött házasságából négy gyermek született, köztük Lujza, az ifjabb Csitáry G. Emil édesanyja és 1861. szeptember 23-án Gyula.
Az ifjú Lauschmann az elemi iskola elvégzése után a ciszterci főgimnázium növendéke lett, ahol négy éven át sorozatban elnyerte a Mária Terézia-ösztöndíjat, s 1879 május végén kitűnő eredménnyel érettségizett. A középiskolai esztendők olyannyira fontosak voltak az életében, hogy orvosi diplomájának megszerzése után első útja egykori igazgatójához, Gerlach Benjáminhoz vezetett. Amikor 1904-ben elhunyt a gimnázium kiváló tanára, Alaghy Dezső, ő írta meg a nekrológját, és 1915-ben volt osztályfőnökéről, Ereky Alfonz mennyiségtan-professzorról is ő emlékezett meg. Ő kezdeményezte az Erekyről elnevezett jutalomdíj megalapítását, amelynek alaptőkéjét is jelentősen gyarapította.
Orvosi diplomáját 1884 decemberében vette át. Ezt követően a Rókus kórház belgyógyászati osztályán volt gyakornok három hónapig, június közepétől szeptember elejéig a nőgyógyászati osztályon végzett műtétekkel gyarapította szaktudását. Amikor 1885-ben az Üllői úti kórházat újjászervezték, szeptemberi kezdéssel segédorvosi megbízást kapott, de novemberben már alorvosként dolgozott az intézményben. Már ekkor publikálta az olvasók számára érdekes megfigyeléseit a Gyógyászat című orvosi szaklapban.
1889-ben hazatért szülővárosába, a mai Szent István tér 9. számú házba költözött.
Március elsején elfoglalta a megyei közkórház alorvosi állását, majd a következő év végén osztályos főorvos lett a létrejövő Szent György Kórházban. Fáradhatatlanul küzdött, és javaslataival ostromolta a mindenkori kormányzatot a közkórházak megfelelő anyagi támogatásáért.
Abban, hogy az anyagi gondokkal küzdő kórházak, köztük a fehérvári is, komoly segítséghez jussanak, fontos szerepük volt a Lauschmann-hoz hasonló orvosoknak.
Ami karrierjét illeti, 1891 januárjában már vármegyei főorvos lett, 1895-ben kitüntetéssel tette le a Belügyminisztérium bizottsága előtt a tisztiorvosi vizsgát, 1908 szeptember végén pedig gróf Széchényi Viktor főispán tisztifőorvossá nevezte ki. 1910-11-ben kolerajárvány tombolt a vármegyében, ám határozott fellépésének köszönhetően a betegséget sikerült megfékezni. A tájékoztatás hathatós eszközeként használta a városi és a vármegyei sajtót, hirdetményeket tett közzé falragaszokon és Fejér vármegye hivatalos értesítőjében, a helyzet súlyát felismerő főispán adminisztratív támogatásával.
Lauschmann alapító tagként részt vállalt az 1906 év elején életre hívott Tuberkulózis Ellen Védekező Egyesület tevékenységében, öt éven át a titkári teendőket is ellátta. Választott tagja volt a városi közegészségügyi bizottságnak, így még nagyobb esélye nyílt arra, hogy az egészségügy égető helyzete miatt a vészharangot rendszeresen és hangosan kongató cikkei megfelelő fogadtatásra találnak. Írásainak címe is beszédes, például: Közegészségügyi eksz-leksz, Közegészségügyi zabhegyezés, Egészségügyi tojástánc.
Nemcsak a gyakorlati életben és az érdekvédelem területén bizonyult kiváló orvosnak, de mélyreható irodalmi és történeti kutatásokat is folytatott, például Arany János balladáinak orvostani vonatkozásairól vagy a magyarországi járványos betegségek történetéről. Ami további munkásságát illeti, akár polihisztornak is nevezhetjük, hiszen tagja volt a városi iskolaszéknek, gondnoka a leányiskolának, ráadásul legalább olyan alaposan tanulmányozta a színművészetet, mint az orvoslás történetét, s emellett erkölcsnemesítő és hazafias drámai jelenteket írt. Zenével is foglalkozott: gyakorlott hegedűs és brácsás lévén a város kamarazenei életében otthonosan mozgott. Programismertetőket írt hangversenyekhez, állandó kritikusa volt a Székesfehérvári Hírlapnak. 1915-től haláláig alelnöke volt az 1901-ben alakult Zenekedvelők Egyesületének.
Amikor 1910-ben megalakult a vármegyei és városi Múzeumegyesület, valamint Marosi Arnold ciszterci szerzetes vezetésével létrejött a múzeum intézménye, Lauschmann-nak már volt gyakorlata az egyleti működés terén, hiszen már fiatalon bekapcsolódott a Vörösmarty Kör tevékenységébe, s 1907-ben megírta tanulmányát annak első 40 évéről.
Lauschmann munkáinak java része nyomtatásban is megjelent, köztük orvos- és várostörténeti érdekességekkel.
A múzeumegyesületben betöltött titkári szerepköre mellett rendszeresen vállalta várostörténeti témájú szabadtanítási előadások tartását. Ezeket pedig rövidebb-hosszabb írások formájában adta közre Csitári Kálmán nyomdája. Foglalkozott például a szőlőhegyi kápolna történetével, Székesfehérvár 1601-1602-es háborús éveivel, egy kis kötetben pedig egybegyűjtve mutatta be a városban fellelhető római és középkori feliratos köveket. Lelkesedésére jellemző, hogy 1918 novemberére szánt előadását is elkészítette, ám a halál október 8-án elragadta. Mindössze 57 esztendőt élt, mégis több életnyi elvégzett munkát hagyott maga után.
Ami magánéletét illeti, Dubovszky Olgával kötött házasságot, és 5 gyermek boldog édesapjának mondhatta magát. A család életében az első tragédia akkor következett be, amikor kisfiuk, a III. osztályos gimnazista Józsika 1914 októberében, 13 éves korában elhunyt. Az édesapát négy évvel később özvegye, 4 életben maradt gyermeke – akik nevüket később Lászayra magyarosították – és testvérei gyászolták. A Hosszú temetőben lévő családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.
Az elhunyt családja mellett a Fejérmegyei Takarékpénztár és a vármegye is kiadott egy-egy gyászjelentést.
Halála után nem sokkal, 1919-ben Lakatos Dénes főgimnáziumi tanár megemlékező beszédben méltatta a derék doktor tudományos érdemeit, 1920-ban pedig a Múzeumegyesület nyomtatásban is kiadta ennek szerkesztett változatát. Kéziratban maradt munkái közül Csitáry G. Emil polgármester 4 példányban gépeltette le Székesfehérvár története című monográfiájának kéziratát, ám az csak az 1990-es években talált kiadóra: a mai Városi Levéltár és Kutatóintézet publikálta 1993-1996 között. Legtöbbet forgatott könyvtári példányai az eredeti karton helyett kemény kötést kaptak, hogy még évtizedek múlva is elérhetők legyenek az olvasók számára – ha még lesz, aki nyomtatott könyveket olvas a digitális tartalmakon túl.
Emléktábla az egykori Ferenc József – ma Szent István – tér 9. számú ház homlokzatán.
