A két zsinagóga Rotter Izsák képeslapján
Az ősi koronázó város már a 13. században, IV. Béla király engedélyével befogadott zsidó lakosokat, akik utódai a következő évszázadban kiemelkedő, tekintélyes szerepet játszottak az országos ügyekben. Az 1390-es években Salamon nevű megbízottjukon keresztül többször tárgyaltak Zsigmond királlyal, jogi kérdéseket tisztázandó.
Amikor II. Ulászló 1502-ben házasságot kötött a francia származású Candalei Annával, a helyi zsidóság fényesen fogadta az uralkodói párt. Ekkor szót emeltek pozsonyi hittestvéreik ügyében is, akik érdekében a királyné levelet küldött a felvidéki város vezetőihez.
1543-1688 között, az oszmán hódoltság időszakában folyamatosan létezett zsidó közösség a város falai között, sőt, az 1601-es török és keresztény pusztítás következtében a gazdag budai zsidók közül is többen menekültek Isztolni Belgrádba. A felszabadító háborúk után nem telepedhettek meg sem bányavárosokban, sem szabad királyi városokban, így Fehérvárt is el kellett hagyniuk. Lipót császár 1703-as kiváltságlevele a magisztrátusnak adta meg a beengedés jogát. Ezt még 1822-ben is csak nappali helyben tartózkodásra korlátozták, éjszakai szálláshelyet nem adtak.
Végül 1837-ben megtört a jég: a városvezetés engedélyezte a zsidók tartós megtelepedését a megmaradt falak között. Először 19 kereskedő és kézműves iparos család érkezett a Dunántúlról, a közelből pedig Lovasberényből, Cecéről és Kajászószentpéterről. A város a Fejér megyei zsidók központja lett. A hitközség 1842-ben, a Chevra Kadisa 1854-ben alakult. A hívők eleinte bérelt házban imádkoztak. A zsinagóga 1862-64-ben épült Cometter Bernardin tervei szerint. A közösségnek népiskolája, leányegylete, kulturális egylete, több segélyező egyesülete, árvaháza és szeretetotthona is volt. A Goldziher Ignácról elnevezett elemi iskolát közvetlenül a zsinagóga mögött építették fel. 1939-ben Szegő Miklós került a hitközség élére, a vallási vezető Hirschler Pál főrabbi volt, aki mellett Boros István anyakönyvvezető rabbi és Mermelstein Mór hitoktató szolgált. A hitközség főkántora 1930-tól Klein Miklós volt. 1939-ben alakult meg a Magyar Izraeliták Országos Irodájának helyi szervezete, amely elsősorban a hitközségi jótékonyságot gyakorolta.
A zsinagógától nem messze, a Várkörút és a Lakatos utca sarkán épült az 1930-as évek elején a téglagyáros Eppinger család lakó- és bérháza Molnár Tibor tervei szerint. A család még a II. világháború előtt kikeresztelkedett, és a felsővárosi egyházközség lelkes támogatója lett.
Az ortodox hitközség 1861-ben vált ki az anyahitközségből. A zsinagóga, kántorlakással és rituális fürdővel, 1870-ben épült fel. Azt nem lehet megállapítani, hogy az 1941-es népszámláláskor hányan voltak ortodoxok. A deportálás előtt főrabbiként Heinrich Ármin, főkántorként Goldberger Ignác szolgált. A hitközségnek ekkor 230 tagja volt, közülük 86 fő adófizető. 1929-től a deportálásig Kálmán Sándor volt a hitközség elnöke, titkára pedig Citron Zoltán. Az 1875-ben alapított Chevra Kadisa utolsó ülését 1944. március 7-én tartották. A Talmudtóra Egylet 1925-ben jött létre, de 1944-ben már nem működött. A zsinagóga bombatalálat következtében leégett.
Az ortodox hitközség egykori iskoláját részben sikerült megmenteni.
Az 1938-as első zsidótörvény által megindult kikeresztelkedési hullámot a második zsidótörvény fokozta. A törvény alapján felülvizsgálták az iparengedélyeket. A városban az összes engedély 22 százaléka volt zsidók birtokában. A választójogosultság felülvizsgálata 1400 embert érintett. A harmadik zsidótörvény következményeként a helyi politikai és közéletből az összes zsidót kizárták. A férfiakat honvédségi kisegítő munkaszolgálatra kötelezték. A keleti frontra szállítottak többsége elesett, megfagyott vagy eltűnt. Székesfehérvár 48.000 fős lakosságából 1941-ben 2075-en vallották magukat zsidónak. Ez 4,3 százalékot jelentett, ami országos szinten nem számított kiemelkedőnek. Közülük az 1946. évi összeírás szerint mindössze 289 fő maradt meg. 131 fő a koncentrációs táborokból, 119 fő munkaszolgálatból tért haza, a többiek pedig bujkáltak. Az áldozatok Auschwitz-Birkenauban lelték halálukat, köztük az 1931 óta a városban szolgáló Hirschler Pál főrabbi is. A rabbik közül egyedül Fisch Henrik tért vissza. A neológ zsinagóga bombatalálatot kapott. Belső berendezései, kegytárgyai és tóratekercsei megsemmisültek a tűzben. Romjai között a háború után tömeges esküvői szertartásra került sor, s itt avatták fel az ekkor már egységes hitközség első rabbiját, dr. Komlós Ottót. A város vezetése a hitközséget 1949-ben arra kötelezte, hogy a romos zsinagógát saját költségén bontsa el. Ekkor az egykori alapítványi szeretetház épületébe költöztek. Nyolc évtizedig állt istentiszteleti helyük építőanyagát a mai mártíremlékcsarnok és a ravatalozó létesítéséhez használták fel az Óvoda utcai temetőben.
Emléktábla a mártír emlékcsarnok falán
Ennyivel röviden le is zárhatnánk a témát, de adja magát, hogy megismertessek a Tisztelt Olvasókkal néhány olyan ma is meglátogatható helyszínt, amelyek zsidó vonatkozással bírnak. Ilyen a korábban már bemutatott Fekete Sas Szálloda az előtte elhelyezett két botlatókővel, valamint a szomszédos Ady Endre utca 9. számú ház, ahol egykor Grosz József, a vaskereskedő-szállodatulajdonos Grosz Bernát édesapjának üveg- és porcelánkereskedése működött.
A Rózsa utca 1. homlokzatán 2019-ben avatták fel dr. Kepes János királyi közjegyző emléktábláját. A New Yorkban született fiatalember a kolozsvári és a budapesti egyetem elvégzése, doktorrá avatása, majd ügyvédi és bírói vizsgájának letétele után előbb Győrben, később Budapesten volt közjegyző-helyettes. 1919-ben kapta fehérvári kinevezését. Tevékeny szerepet vállalt a közjegyzői kar és a város életében. Feleségével, Márkus Ibolyával egy keresztény kislányt fogadtak örökbe: Gittát. Apja Székesfehérvár törvényhatósági bizottságának tagja volt 1922-től a negyvenes évek elejéig. Ekkor származása miatt kizárták. A húszas években város tiszteletbeli főügyészévé és a római katolikus egyházközség főtitkárává választották, meghívott tanárként nemzetgazdaságtant oktatott a Székesfehérvári Kereskedelmi Főiskolán. Oktatói fizetését jótékony célokra ajánlotta fel. A Múzeumegyesület, a Zenekedvelők Egyesülete és a városi Torna Klub is vezetőségi tagjai sorába emelte. Könyvtárának legértékesebb nyomtatványaiból és ritka kiadású könyveiből 77 kötetet ajándékozott a múzeumnak. 1934-ben érdemei elismeréseként kormányfőtanácsosi címben részesült – aztán 10 évvel később, bár a belügyminiszter mentesítette a jogfosztó intézkedések alól, feleségével együtt a fehérvári gyűjtőtáborba hurcolták, június 14-én Auschwitzba deportálták, ahonnan nem tért haza.
Ugyanerre a sorsa jutott a Főreáliskola két tanára, György Oszkár költő és Márton Jakab festőművész is. Mindketten kiemelkedőt alkottak saját területükön: György fordította először magyarra Baudelaire verseit, amelyet Móra Ferenc méltatott. Paul Valéry és Paul Claudel költeményeit szintén ő juttatta el magyar nyelven a hazai olvasókhoz. Elbeszéléseket és irodalomtörténeti tanulmányokat is írt. 1920 őszétől a reálgimnáziumban tanított 20 éven át magyar, illetve francia nyelvet és irodalmat, valamint földrajzot. 1932-ben alapító alelnöke volt a Vörösmarty Társaságnak, szerkesztette a Vár irodalmi és művészeti folyóirat első három számát. Származása miatt 1940-ben kényszernyugdíjazták. Feleségével, anyósával és két lányával deportálták Auschwitzba. Csak lányai menekültek meg. 1947-ben, 65. születésnapján tiszteletére emlékülést rendeztek, ahol egykori kollégája, Kardos László tartott emlékbeszédet. 1948-ban avatták fel emléktábláját az iskola – ma Szent István Technikum, Ady Endre utca 17. – falán. Ekkor Jankovich Ferenc költő emlékezett egykori tanárára, aki 1949-ben a Palotai út mellett fekvő tér névadója lett.
Márton Jakab rajztanár budapesti, berlini és nagybányai és müncheni tanulmányok után először Kaposváron lett képesített tanár. Ezt hét körmöcbányai év követte, majd megérkezett Fehérvárra. A város számos helyszínét megfestette, lerajzolta. Képeiből 1934-ben Székesfehérvári emlék címmel albumot adott ki. Művei reprodukcióit képeslapként is terjesztették. Élményszámba menő rajzóráiról, különösen a palotavárosi utcákban tett sétákról tanítványa, Gábor Miklós is beszámolt önéletrajzi írásaiban. Márton rendszeresen szervezett tanulmányi kirándulásokat, hogy a diákok minél több látnivalót megismerhessenek, s kiállításokra is elvitte őket. György Oszkárral egyidőben deportálták.
A Szentháromság emlék és mögötte a Wertheim-ház a Zichy liget sarkán, Márton Jakab 1927-ben készült festményén. A zsidó származású Wertheim család tagjai lelkes műgyűjtők voltak. A birtokai után enyingi nemesi előnévvel rendelkező Ármin Goldziher Ignác nyelvész, orientalista jóbarátja volt, rendszeresen leveleztek egymással.
A Püspöki palota melletti kávézó a II. világháború után csemegeüzlet volt, előtte pedig azok látogatták, aki minőségi lábbelit szerettek volna. A Pollák család a legszélesebb igényeket kiszolgáló üzletet vitt. Gusztáv a századelőn adta át a vállalkozást fiának, Rezsőnek, aki másfél évtized múltán saját cipőgyárat alapított, és a Dunántúl legnagyobb cipőraktárát rendezte be a színházzal szemközti Szelke-házban. Bár a család nem tért vissza a deportálásból, a Pollák sarok nevét még ma is városszerte emlegetik az idősebbek.
Az első kereskedő a városban Deutsch Manó volt, aki 1843-ban alapította vállalkozását.
Ebből nőtt ki az 1890-es években a Deák Áruház, amelynek épülete története során több látványos változáson ment keresztül. A mai tömb 1910-ben épült Bauer Emil tervei szerint, eredetileg fém-üveg szerkezetű kupolával, ami aztán 1936-ban, a belvárosi átalakítások során tűnt el. Az épület ma már csak nyomokban emlékeztet a régi időkre, de az alapítás évszáma jól látható a falon.
A Püspöki palota szomszédságában épült Deák Áruház falán a mai Városház tér felől a „Deutsch Manó és Fia cégfelirat” látszik, a Koronázó tér felől az 1843-as évszám. A háttérben áll a neológ zsinagóga.
