Az első ezredforduló sorsfordító személyéről legendák, krónikák, oklevelek vallanak; életét és országlását, korát és hagyatékát tanulmányok és monográfiák elemzik, tudományos és tudományon kívüli viták övezik.
Egy róla szóló megemlékezést ezért könnyű és nehéz írni: mit kell és mit lehet e hatalmas életútból kiemelni?
Az életút kezdete a 980–982 közötti évekre keltezhető, és nem korábbra, ahogy hazai krónikáink évszámváltozatai tükrözik. Hiszen nemcsak az István-legendák korjelölő utalásai, de a köztörténet összefüggései is azt mutatják, hogy hatalomra jutásakor (997) serdülőkorát élte. Szüleinek személyazonossága biztosabb: apja Géza nagyfejedelem, Árpád dédunokája volt, anyja Sarolt, az erdélyi gyulák/Gyulák családjából származott (fontos, hogy a „gyula” eredetileg a Magyar Nagyfejedelemség rangsorában a második volt, és e főméltóságnév a X. század második felében fokozatosan tulajdonnévi jelentésbe lényegült át). Géza és Sarolt fia születésekor a Vajk nevet kapta, majd csak megkeresztelésekor nyerte el Szent István első vértanú nevét. Géza erős, sőt véres kézzel uralkodott. Ehhez méltó társat lelt feleségében, aki hozzá fogható kemény személyiség volt: Sarolt férfimódra ülte a lovat, s egyszer egy embert haragjában megölt. Géza nagyfejedelemsége (972– 997) a pogány és keresztény világ határán helyezkedett el: ő maga politikai érdekből vette fel a keresztséget, és országát fiára akarta hagyni, ezáltal az uralkodó nemzetség ágai között körbejáró főhatalom-örökítés szokásával került szembe. Törekvéséhez külső támogatásra lelt.
A 990-es évek közepére megélénkült a magyar–német kapcsolat. Géza számára igen kedvező volt, hogy a Német-Római Császárságban az Ottók birodalma egyre inkább római jelleget öltött. Az antik császárság hagyománya keresztény tartalommal telítődve vallásos küldetéstudatot adott a szász dinasztiának; ez legerősebben a bizánci hercegnő fiát, III. Ottót hatotta át, aki a római birodalom megújítási programját („Renovatio imperii Romanorum”) hirdette meg. A magyarok felé így a térítés békés támogatásával, szövetségesként fordult. Ennek megpecsételésére a felek dinasztikus kapcsolatot hoztak létre. A 995 táján megkötött házasságról Reichenaui Hermann így írt: Henrik „húgát, Gizellát – igazán a neve szerint a hit kezeseként – feleségül adták Istvánhoz, a magyarok királyához, miután az Krisztus hitére tért.” Ez a Henrik bajor herceg volt, s a szász Liudolfing-dinasztia oldalágához tartozott, sőt III. Ottó halála után Németország trónjára lépett. Fontos, hogy Hermann német krónikás szófejtése – Geisel ’kezes, túsz’ – beszédes kulcs a történtek megértéséhez. A hosszú távú magyarföldi keresztény politika garanciáját ugyanis abban látta Ottó, hogy Gizella ne csak egy fejedelemutód felesége, hanem Magyarország első asszonya legyen; a majdani katolikus dinasztia ősanyja. Vajk-István és Gizella násza tehát azt a szándékot testesítette meg, hogy az Árpádok főhatalmát csak ez az ág viheti tovább. A német elvárás így találkozott Géza atyai akaratával. Ezért kellett megfosztani a dinasztia többi tagját a nagyfejedelmi trón öröklésének esélyétől. A döntés ellen csak Tar Szerind fia Koppány, az Árpád-ház egyik idősebb ágából való somogyi nagyúr tudott tenni, aki Géza halála után hamar fegyvert ragadott.
„Szent István király pedig már régen ifjúkorában dicsőséges háborút viselt a vitéz és nagyhatalmú Koppány vezér ellen. Koppány Tar Szerind fia volt, aki már Szent István király atyja, Géza fejedelem életében vezérséget birtokolt. Géza fejedelem halála után Koppány vezér Szent István király anyját vérfertőző házassággal kívánta magához kötni, Szent Istvánt meg akarta ölni, fejedelemségét pedig a saját hatalma alá hajtani.”
A Képes Krónika előadásából kiviláglik, hogy az uralkodóház pogány és keresztény ága csapott össze. Koppány legyőzésével István lett a nagyfejedelem. A somogyi nagyúr négybe vágott holtteste az ország négy pontján a régi rend követőit félelemmel, az új rend híveit megnyugvással töltötte el.
Azonban a régi, nagyfejedelmi méltóság a régi világot idézte, s ez nem felelt meg sem saját, sem a német szövetségesek elvárásainak. Első ezredfordulón áthaladó történelmünk fő kérdése lett, hogy a születő monarchia milyen jogállásban tagozódik a nyugati keresztény világ államközösségébe. A válasz szintén egy kulcsmondatból, a kortárs Merseburgi Thietmar püspök (†1018) feljegyzéséből olvasható ki: „Az említett császár kegyéből és biztatására Henrik bajor herceg sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk koronát és áldást kapott.” Az említett császár III. Ottó, de egy valaki hiányzik a mondatból; mégpedig az, akitől István a koronát kapta. A hallgatás II. Szilveszter pápára utal (akit Thietmar valamiért nem kívánt megemlíteni). A szentszéki diadém tehát 1000. december 25-én a földi hatalmaktól független Magyar Királyság történelmét indította útjára Székesfehérvárott. Ezt bizonyítja az, hogy Thietmar püspök István egyházszervezői munkáját királysága előtti időkre is elismeri: az önálló keresztény monarchia egyik fő ismérve volt ugyanis akkoriban a más ország egyháztartományától nem függő püspökség létrehozásának joga, amit Magyarország esetében hamar az esztergomi főegyházmegye megalapítása koronázott meg.
Székesfehérvár állami-szakrális szerepének meghatározásában mutatkozik meg, István milyen éleslátóan különítette el apja örökének vállalható és elhagyandó elemeit. A dinasztikus egyeduralmat – amit mégiscsak pogány nagyfejedelmi őse, Álmos alapozott meg – a pogány korból való kötelmek nélkül, újrafogalmazva vitte tovább. A magyar steppe-államot alapító Álmos műve helyére egy másik magyar államot, az antik Róma politikai hagyatékát hordozó keresztény királyságot állított. Székesfehérvár pedig egyszerre volt színhelye a folytatásnak és az elhatárolódásnak, már ami Istvánnak az apai örökség iránt táplált ellentmondásos viszonyát tükrözi. Géza Fehérvárott temetkezett templomában, és István Fehérvárott építtette fel a saját templomát. Csakhogy nem az apja holttestét befogadó négykaréjos templomot fejlesztette fel bazilikává, hanem attól kissé lejjebb építette fel katedrálisát, amelyben királlyá koronázták. Ezt a templomot természetesen Szűz Máriának szentelte István utolsó magyar nagyfejedelem és első magyar király.
Az államformaváltással kifejezte: az öröklött nagyfejedelemséget még keresztény köntösben sem volt hajlandó megtartani, hanem helyébe a királyság új időszámítását vezette be. A magyar állam-újra-alapító István a régi uralkodó tituluson túl a régi intézményeket szintén eltörölte, és helyükbe újakat teremtett. Újításai közül nem egy akad, amely mindmáig élő, jogfolytonos hagyatékot képez Magyarország és a magyar emberek körében. Ezek olyan fontos részei az állami és a kulturális hagyatékunknak, mint a területi alapú közigazgatás (megyerendszer), kodifikált törvénykezés, latin betűs (ha már nem is latin nyelvű) íráskultúra és államelméleti gondolkodás.
Istvánnak királysága elején több ellenfele támadt, ám mind felett győzelmet aratott. 1003 körül ő maga indított hadjáratot az erdélyi Gyula ellen, amiből arra következtethetünk, hogy az anyai rokonok a Koppánnyal vívott harcában nem őmellé álltak. Ez idő tájt a Maros mentén szinte királyként viselkedő Ajtonyt egy vezére, Csanád győzte le. István király külső hadszíntéren is diadalmaskodott: II. Basileios bizánci császár szövetségében sereget vezetett Bulgáriába, talán már 1004-ben. A magyar–bolgár viszony azért romlott meg, mert a bolgár trónörökös eltaszította várandós feleségét, aki István nőtestvére volt. A magyar király sérelme így a bizánci császár hódító törekvésével találkozott, ami végül az első bolgár állam bukását hozta 1018-ban. A bolgár győzelem emléke többször bicsaklott meg a krónikások tollán, mire egy Keán nevű ellenséggé változott; annál inkább hiteles közlés az, hogy a Bulgáriából vett hadizsákmány a Szűz Mária Bazilika kincsestárát gyarapította.
István király belpolitikai és külpolitikai sikereihez előbb III. Ottó és II. Szilveszter jó kapcsolata, majd a császári sógor, Szent Henrik (1002–1024) személye biztosított kedvező hátteret. Gizella királyné bátyjával azonban kihalt a szász dinasztia. A frank Száli-ház trónra jutásával II. Konrád császárt birodalmi gondolat, új hűbéresek szerzésének szándéka hatotta át. Magyarország iránt azért sem tudott békével viseltetni Konrád, mert nem feledte: ő a szász dinasztiától nőágon örökölte meg a német trónt, márpedig a magyar trónörökös, Imre herceg anyja révén nem kevésbé volt a szász Liudolfing-ház leányági leszármazottja, és így a német császárság potenciális trónkövetelője, mint ő maga, II. Konrád. Közelgett a Magyar Királyság első honvédő erőpróbája.
Az István életéről írott nagyobbik legenda elmondja, hogy a király a fegyver és a hit erejét egyaránt mozgósította Konrád miatt. „A király tanácsot tartott ellene a püspökökkel és főemberekkel, majd az ország védelmére egész Magyarországot fegyverbe szólította. Előtte azonban eszébe idézte, hogy Krisztus támogatása nélkül semmit sem tehet, úgyhogy kezét és szívét az ég felé emelve sérelmeit úrnőjének, a mindenkor szűz, istenszülő Máriának ajánlotta, és a következő szavakra fakadt: »Ha úgy tetszik neked, világ úrnője, hogy örökséged [szőleje] az ellenség prédája legyen, és hogy a keresztényég nemrég sarjadt vetését kiirtsák, kérlek, ne az én restségemet okolják érte, hanem tulajdonítsák a te akaratod rendelkezésének! Ha a pásztor vétkezik, nyerje el ő maga a méltó büntetést, de kérlek, az ártatlan juhokat kíméld meg!« Miután ezt elmondta, mintha vigasztalásban részesült volna úrnőjétől, és bizalommal eltelve eredt útnak az ellenség felé.”
István imája a jelek szerint meghallgattatott, mert az 1030 nyarán indított birodalmi támadás kudarcot vallott. Wipo, II. Konrád életírója kénytelen volt elismerni, hogy „a császár a folyóktól és erdőktől olyannyira védett országba nem tudott behatolni.” Az Altaichi Évkönyvek ennél is többet mond: Konrád „visszatért Magyarországról katonaság és minden eredmény nélkül, mert seregét éhínség gyötörte; a magyarok Bécset is elfoglalták.” A háborút 1031 nyárutóján békekötés zárta, amelynek értelmében Magyarország a Lajta–Fischa köze és Kelet-Morvamező birtokába jutott. (István területfoglalásait csak Aba Sámuel volt kénytelen feladni 1043-ban.)
Az 1031. esztendő egy tragikus fordulatot is hozott Magyarország sorsában: meghalt Imre herceg, István király egyetlen felnőtt kort ért fia, így a trónutódlás kérdése nyitva állt. Nagybátyjának idősebb fia, Vazul lépett volna a helyébe, ám ez a lehetőség nem találkozott István szándékával. Hogy miért, azt csak sejteni lehet. Az István életéről írt kisebbik legenda elmondja, hogy merényletet kíséreltek meg a király ellen, aki a bűnösöket megvakíttatással és karlevágással büntette. Talán ebben a merényletben vállalt szerepet Vazul, de alapos oka lehetett megneheztelni királyi unokatestvérére, mert az a fiági öröklésrendet megsértve egyik nőtestvérének a velencei dogetól való fiát, Orseolo Pétert jelölte utódául. A fejleményekről egy közel korabeli tudósítás olvasható az Altaichi Évkönyvekben. „A jó emlékű István király, ennek [Péternek] anyai nagybátyja, miután az ő fia [Imre] még az atyja életében meghalt, s mivel másik fia nem volt, ezt örökbe fogadta, és őt a királyság örökösévé megtette. Rokonának fiát [Vazult], noha az méltóbb volt a királyságra, minthogy ebben nem értett vele egyet, megvakította, s kicsiny fiait száműzetésbe küldte.”
István király, amikor közeledni érezte végét, előbb a földiekkel rendezte el az ország dolgát, azután az égiekhez fordult, a Hartvik-féle legenda-szerkesztmény szerint e szavakkal: „Mennyországnak királynéja, dicső megújítója a világnak, ez utolsó könyörgésemben a te oltalmadra bízom a szentegyházat püspökeivel és papjaival, az országot főembereivel és népével együtt, s tőlük búcsút véve lelkem a te kezedbe ajánlom.” Az égiek közbenjárását kérte saját utolsó dolgában is. „Jeles ünnep közeledett akkor éppen, ugyanazon mindenkor szűz Mária mennybevételének angyalok és emberek által egyaránt megült napja, s mivel úgy sejtette, hogy nagyobb irgalmat remélhet, ha ennek örömében távozik testéből, külön fohászokkal könyörgött, sóhajok és könnyek között próbálta kieszközölni.” E kérése teljesült: 1038. augusztus 15-én, Szűz Mária mennybemenetelének napján hunyt el, 56–58 esztendős korában. „Temetési szertartására seregestül érkeztek Pannónia valamennyi vidékéről. Testét a királyi székhelyre, vagyis Fehérvárra vitték, s mivel a Boldogságos Szűz tiszteletére általa emelt templomot még nem szentelték fel, a főpapok tanácsot tartván úgy határoztak, hogy előbb szenteljék fel a bazilikát, s csak azután bízzák testét a földre. A szentelés ünnepi szertartásának végeztével a szent testet az épület közepén álló, hófehér márvány szarkofágba helyezték…”
Az írást Szabados György, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársa készítette
