Székesfehérvár katonavárosként mindig is fontos szerepet töltött be a hazai hadviselésben. Így volt ez a Nagy Háború időszakában is, amikor a város három házi ezredének katonái harcoltak a frontokon. Közülük számosan elestek a harctéren. Az alábbi írással, egyik kiemelkedő bajtársuk hősi halálának évfordulóján, rájuk is emlékezünk.
Pour Gyula síremléke
A város mai arculatát is meghatározó katonai jellegű építkezések az 1880-as évek elején kezdődtek. Az épületekre főleg a székesfehérvári ezredek elszállásolása miatt volt szükség. Korábban laktanya állt a belvárosban, amely 1806-ban épült egy zászlóalj befogadására. Ennek helyére utalt a Kaszárnya – ma Kossuth – utca elnevezése. A Pirosalma majorban és szomszédságában szintén katonákat szállásoltak el, köztük a tüzérséget, egy utász szakaszt, majd szezonálisan a lovasság is helyet kapott itt, mígnem egy idő után ez állandósult.
Az 1880-ban elfogadott béke elhelyezési tervnek megfelelően Székesfehérváron nagyszámú katonaság állomásozott. Bár a m. kir. 17. honvéd gyalogezredet csak 1891-ben szervezték meg, de azokat a zászlóaljakat, amelyekből az alakulat később összeállt, már 1869-ben felállították: a budapesti 8. dandár kötelékébe tartozott a 65. fehérvári, a 66. tolnai (Paks), a 70. délsomogyi (Karád), a 71. veszprémi és 72. Győr-pápai (Pápa) zászlóalj. A honvédség keretén belül ekkor 82 gyalogzászlóalj működött. A 65. zászlóalj legénységét a lovasberényi, adonyi és sárbogárdi járásokból toborozták, éppen ezért egy-egy század a járásszékhelyeken állomásozott. Többszöri átszervezés után végül megtörtént a zászlóalj ezreddé szervezése, 17. sorszámmal. Ennek 1. és 2. zászlóalja Székesfehérvárra, míg a 3. és 4. zászlóalj Veszprémbe települt. Az első parancsnok Tóth Béla ezredes volt. 1912-ben a magyar haderő minden ezredét átalakították, háromzászlóaljra osztva. Az első kettő és az ezredtörzs maradt Fehérváron, s mivel a veszprémiek a 31. honvéd gyalogezredhez kerültek, a tizenhetesek harmadik zászlóalja az addig a 19. gyalogezredhez tartozó kaposvári lett.
Say Ferenc építész 1881-ben tervezte meg azt a Malom utcai laktanyaépületet, amelyben a fehérvári 65. és a paksi 66. honvédzászlóaljat szerették volna elhelyezni. A hely az építkezéshez adott volt, és azért is ideálisnak mondható, mert 1876-tól a városban működött az V. honvédkerületi parancsnokság, amely számára ekkor egy nívós épület készült, a kaszárnyával egyidőben. Az építkezések 1884-ben fejeződtek be. A parancsnokság 1913-ban megszűnt, az épület tiszti pavilonná alakult át, de a szomszédban megmaradt a laktanya, benne a tizenhetes honvédekkel.
A gyalogezred Malom utcai laktanyája. A szomszédos Honvéd utca névadói is a tizenhetesek.
Az ezred I. zászlóalját 1914. augusztus 1-jén indították a frontra. A bakákat az állomásig nagy tömeg kísérte, virágokkal borították el őket. A szerb front helyett végül a galíciai Kallusban rakodták ki az ezredet, ahonnan gyalogmenetben kellett kijutniuk az arcvonalba. Az ellátás folyamatosan akadozott, a kiszolgáló alegységek csak késve követték a katonákat. Az ezred a m. kir. 20. hadosztály kötelékében harcolva augusztus 29-én a rohatyni csatában esett át a tűzkeresztségen. Ez az összecsapás vereséggel végződött, és magas veszteséggel párosult.
A 2. lembergi csatában a tizenhetesek együtt harcoltak a 69. gyalogezreddel. Horozsankánál kitüntették magukat bátor helytállásukkal, de végül engedtek az orosz túlerőnek, és a lassú visszavonulás után a Kárpátokba szorulva téli védelemre rendezkedtek be. A 3. hadsereg alárendeltségében főleg a Laborc völgyében küzdöttek, elsődleges feladatuk a Magyarországra vezető hágók védelme volt. Megakadályozták az orosz betörést a Kárpát-medencébe.
1915 májusában a hadvezetés az ezred áthelyezése mellett döntött. Az olasz frontra szállították őket, ahol a Monte San Michele és San Martinod el Carso kemény köves területén védekeztek tovább. A veszteségek miatt októberre szükségessé vált az állomány újbóli feltöltése, ezért ideiglenesen kivonták az arcvonalból, hogy aztán a 124-es magaslat két oldalánál harcoljanak. Erős túlerővel néztek szembe, ám 1916. április 30-án elfoglalták a magaslatot. Ez év júniusában történt az első osztrák-magyar gáztámadás, amely után a tizenhetesek léptek először a gázzal fertőzött területre. Augusztusban, az addig lezajlott nyolc isonzói csata után vonták ki őket Olaszországból, átszállítva az orosz frontra. Ekkor már csak négyszázan voltak.
Panoráma a Monte San Michele felől az Isonzó völgyére
Még a fronton harcoltak, amikor 1917-ben Szabó István szerkesztésében megjelent első ezredalbumuk A tizenhetesek 1914-1917 címmel. Ennek összeállításában az ezred katonái is részt vettek, az előszót parancsnokuk, Sipos Gyula ezredes írta. A kiadványban, amelynek tiszta bevételét a hadiözvegyek és -árvák javára ajánlották fel, megemlékeznek elhunyt bajtársaikról, köztük Pour Gyula századosról, az I. zászlóalj parancsnokáról. Az 1877-ben a Gömör-Kishont vármegyei Nagyrőcén született fiatalember alapfokú tanulmányai elvégzése után a helyi felsőkereskedelmi iskolában szerzett bizonyítványt. 1895-96-ban egyéves önkéntesként szolgált a cs. és kir. losonci 25. gyalogezredben. 1898-ban tényleges állományú hadapród tiszthelyettesként került Besztercebányára, majd 1905-ben Székesfehérvárra, ahol különböző beosztásokban teljesített szolgálatot. Folyamatosan képezte magát, például utász tanfolyamot és lövész iskolát is végzett. Népszerű és ismert személyisége volt ezredének és az I. zászlóaljnak, amelynek parancsnoki tisztét 1914 decemberétől haláláig töltötte be. Július 5-től ő vette át az Isonzó alszakasz védelmét.
Tisztában volt azzal, hogy az olaszok a gáztámadás okozta veszteségeik ellenére újra támadásba lendülnek, ezért kiemelt figyelmet fordított a védelmi rendszerek műszaki megerősítésére és a hírszerzésre. Amikor zászlóalját leváltották állásaiból, a parancsnokságot Szűts Sándor százados vette át tőle, Pour százados rövid szabadságra utazott Székesfehérvárra. Senki sem sejtette, hogy életében utoljára teszi meg ezt az utat. Visszatérése után nem sokkal, szeptember 17-én, a Komeni-fennsíkon, Kostanjevica közelében két tisztjével és harmincnégy katonájával együtt ellenséges nehézgránátok végeztek vele. A támadásban megsebesült még egy tiszt és hatvanöt honvéd is. A parancsnokot először San Danielben – ma szlovén kisváros Stanjel néven – temették el sok társával együtt, de hamvai már októberben hazatértek, s a Hosszú temetőben helyezték örök nyugalomra. A város és az ezred saját halottjának tekintette, Székesfehérvár díszsírhelyet biztosított neki.
Pour százados temetése San Daniel katonai temetőjében 1916 szeptemberében. A képet az ezred emlékkönyvében is közzétették.
Pour Gyula síremlékét, rajta egy fejét lecsüggesztő, egyik kezében zászlót, a másikban a sapkáját tartó katonával, felette pedig a százados jobb profilját mutató portréval Polgárdi szülötte, Földes Szabó János készítette el. A művész szintén a 17. gyalogezred soraiban szolgált. Nagyon fiatalon, mindössze 41 esztendősen hunyt el 1924 októberében. A százados síremléke mellett egy fontos alkotás kötődik a nevéhez: a zsidó temetőben álló I. világháborús emlékmű, egy, a szemlélő számára talán ismerős oroszlánfigurával. Ugyanez az állatalak jelenik meg ugyanis az ezred Zichy ligetben álló emlékművén, amelynek első változata szintén Földes Szabó keze munkája, s az emlékművet a Sipos Gyula ezredes vezetésével hazatérő megmaradt tizenhetesek 1918. november 18-án felavatták, ahogy erről Damó Elemér utász százados is beszámolt emlékirataiban. Csakhogy a figura olcsóbb kivitelben, műkőből készült, s ez állt a talapzaton 1928-ig, amikor a szintén egykori tizenhetes, Bory Jenő immár kőből kifaragta az azóta is ott álló oroszlánt.
A Zichy ligeti honvédemlékmű újabb avatásán, 1928. június 10-én József főherceg mondott ünnepi beszédet, és elhelyezte a megemlékezés koszorúját.
Az ezred hivatalos emléknapja július 18. Ezen a napon kezdődött 1915-ben a második isonzói csata, amely augusztus 3-án ért véget. Bár az olasz támadást sikerült visszaverni, a csata óriási, mintegy 90.000 fős emberveszteséggel fejeződött be. A harcoló felek állóháborúra rendezkedtek be, elkezdték kiépíteni a védősáncokat és lövészárkokat. A frontról hazatérők sosem felejtették el ezt az időszakot, de nem beszéltek róla az átélt borzalmak miatt. Hősi halottaikra viszont, amíg tehették, kegyelettel emlékeztek.
