1310. augusztus 27-én volt Károly Róbert harmadik koronázása Székesfehérváron

III. András (1290–1301) halála után a magyarok az Árpád-ház leányági leszármazottai közül akartak uralkodót választani maguknak.

Választék volt bőven, hiszen Szent István uralkodása óta az Árpád-dinasztia leányai minden addig valamilyen jelentőségre szert tett európai uralkodócsaládba beházasodtak, utódokat hagyva maguk után. Jelentkezőben sem volt hiány, s közülük a lehető legnagyobb hatalom megszerzésére törekvő oligarchák saját reménybeli előbbre jutásuk érdekében támogatták egyik vagy másik jelöltet.

Az aspiránsok közül leggyorsabban cselekvő Károly már túlesett első – noha nem törvényes – koronázásán, amikor a magyar főpapok és bárók egy csoportja II. Vencel cseh (1278–1305) és lengyel királyhoz (1300–1305) díszes küldöttséget menesztett Csehországba. A krónikás hagyomány szerint a magyarok neki ajánlották fel a magyar trónt, de ő azt nem akarta elfogadni, hanem – miként a krónika elbeszéli – IV. Béla (1235–1270) ükunokáját, III. András király leányának a jegyesét, azaz a saját „fiát átadta a magyaroknak természetes királyukként… Azok pedig írásos szerződést készítettek, és hűségesküvel megerősítve egyhangúlag elfogadták őt. Ezután hangosan a Te Deum laudamust zengve Fehérvárra, a királyi városba vonultak, ahol János kalocsai érsek… tiszteletteljesen megkoronázta őt.”
Vencel 1301. augusztus 27-én történt megkoronázásával előállt tehát az a helyzet, hogy az országnak két királya is volt, de koronázása hiányossága miatt egyik sem volt törvényes uralkodó. Ugyanis „az említett király, akit a magyarok Lászlónak hívtak, Budán élt már, a bárók egyetlen várat, semmiféle hatalmat vagy tisztséget, semmiféle királyi jogot nem adtak meg neki, ahogyan a gyermek Károlynak sem; de az ország egyik része Károlyt, a másik Lászlót szólította királynak, de csak névleg, nem ténylegesen, a királyi hatalom vagy felség elfogadásával.”

Miközben Károly belső tábora lassan növekedni kezdett, II. Vencel cseh király 1304 júniusában sereggel Magyarországra jött, hogy fiát támogassa, de fia helyzetét egyre kilátástalanabbnak látva a Szent Koronával és a koronázási jelvényekkel együtt Csehországba vitte őt.

Vencel apja hamarosan bekövetkezett halála (1305. június 21.) után elfoglalta a cseh és lengyel trónt, majd lemondott a magyarországi uralom reménytelennek tűnő megszerzéséről is. 1305. augusztus 18-án békét kötve az akkor Károly szövetségében álló Albert német királlyal (1298–1308), megígérte a koronázási jelvények visszaadását, s megvált magyar királyi címétől. A Szent Koronát azonban nem Károlynak, hanem saját szövetségesének, Ottó bajor hercegnek (1290–1312) – anyai ágon szintén az Árpád-ház sarja – adta át, aki hamarosan Magyarországra indult, hogy ott megkoronáztassa magát.

Ottó útja meglehetősen viszontagságosra sikerült, útközben a szent diadémot majdnem elveszítette, de végül azzal 1305. december 6-án Székesfehérvárott a veszprémi és a csanádi püspök megkoronázta. A krónika a korona elvesztését intő jelnek tekintette: „Valóban csodálatos dolog, és el nem hallgatható csoda! Mert mit is értsek azon, hogy a korona leesett [a nyeregről] – ha nem azt, hogy az a herceg nem viselhette élete végéig ezt a koronát; hanem elveszítette a fejéről a koronát is és a méltóságot is. És mit jelent az, hogy senki sem találta meg, csak azok, akik vitték – ha nem azt, hogy Pannonia nem veszítheti el angyal adta koronáját.”

Ottó valóban nem sokáig birtokolhatta sem a diadémot, sem a vele járó hatalmat. 1307 elején Erdélybe indult, s ott Kán László erdélyi vajda (1297–1315) fogságába esett, de onnan csak a korona nélkül szabadult. Visszatért hazájába, de a magyar királyi címről egészen haláláig nem volt hajlandó lemondani.

A trónkövetelők közül tehát már csak Károly Róbert maradt az országban, akit 1307. október 10-én a rákosi, majd 1308. november 27-én a pesti országgyűlés elismert Magyarország királyának, a teljhatalmat és a Kán László birtokában lévő Szent Koronát azonban még mindig nem sikerült megszereznie. Bár 1309. június 15-én a budai Nagyboldogasszony-templomban az esztergomi érsek másodszor is megkoronázta, ez nem volt törvényesnek tekinthető.

Adjuk itt át a szót az 1310. augusztus 27-én Székesfehérvárott legitim uralkodóvá avatott Károlynak, aki 1315. augusztus 1-jén az őt koronázó Tamás esztergomi érsek számára kiállított adománylevelében harmadik koronázásának szükségességéről a következőket írta.

„Végül […] országunk valamennyi hűséges főpapját – azok suffraganeus-ait és másokat – és báróját összehívva, először tudniillik Gentilis úr Hegyi Szent Mártonról címzett bíboros-pap, szentszéki oldalkövet idejében, mivel ősatyánk, Szent István király koronáját, amellyel a magyar nép szokásjoga szerint Magyarország királyait szokták koronázni, hűtlenek illetéktelenül elragadták, kifejezetten a mi részünkre készített új koronával, amit az említett követ úr megáldott és feljogosított, Tamás érsek úr országunk kipróbált és elrendelt szokása szerint […] ezzel az új diadémmal megkoronázott. Jóllehet a koronázás ezen módja kielégítőnek látszott, mégis hogy a magyar nép vélekedésének elégtétel adassék, s hogy a tömegbotrány eloszlassék, ezzel az ezen érsek úr gondos fáradozása révén az illetéktelen elbirtoklóktól visszaszerzett és megszerzett Szent Koronával a szükséges helyen, tudniillik Székesfehérvárott, ahol ősi időktől fogva szokás Magyarország királyait koronázni, országunk valamennyi hűséges főpapját és báróját összehívva, ügyelve a megszokott ünnepélyességre, és elődeink elrendelése szerint, országunk trónjára ültünk, és ezen Tamás esztergomi érsek úr keze által a királyi diadémmal, tudniillik ugyanezen Szent Koronával ismét megkoronáztattunk.”

Az írást Teiszler Éva, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársa készítette