„Kérem szépen, jöjjenek csak beljebb!" – köszöntött bennünket Kiss – vagy ismertebb nevén Mozis – Lajos, aki sok-sok évig az egykori Ikarus Művelődési Házban volt mozigépész. Majd felnyitotta az asztal szélére készített dossziét. A megsárgult moziplakátokból, műsortervekből és gyöngybetűkkel írt noteszekből maga a történelem kelt életre!
A tekercselőfiú harminc pengője
„Tudják, én nem fehérvári születésű vagyok. Békéscsaba és Debrecen között pontosan középen, Vésztőn születtem, ami akkoriban nagyközségnek számított. Mozija is volt: Apolló Mozgónak hívták. A húszas évek végén egy doktor alapította, aki az első világháborúban frontorvosként szolgált. Jutalomból kapta az engedélyt. A vésztői moziban először némafilmeket vetítettek, aztán amikor bejött a hangosfilm, utána nemes egyszerűséggel átnevezték Hangos Mozgóra.” a valóságban itt nincs sortörés– kezdte Lajos bácsi a nosztalgiázást, majd hozzátette: tízéves lehetett, amikor a barátaival a délutáni előadásra elengedték. A filmek előtt már akkor is vetítettek hirdetéseket, például a helyi kőművesét, suszterét meg mindenkiét, aki éppen fizetett érte.
„Emlékszem, 1943 volt. Szokás szerint ültünk a moziban, amikor megakadt a szemem a következőn: ügyes tekercselőfiút keres a Hangos Mozgó. Nehéz az embernek megállapítania magáról, hogy ügyes-e, de azért megkerestem a gépészt, Imre bácsit, akit valamelyest ismertem. Rögtön továbbküldött, hogy jelentkezzek a doktor úrnál. Meg is tettem. Elmentem a háborús orvoshoz, aki minden március 15-i műsoron teljes katonai díszben jelent meg. Elmeséltem neki, miről van szó. No, jól van fiam itt sincs– szólt hozzám, és leültetett a nappaliba. Mondtam neki, hogy eljöttem, mert szeretnék a mozis szakmával megismerkedni. Amire ő rávágta, rendben fiam, vedd úgy, hogy föl is vagy véve! Nem sokat teketóriázott, talán nem is volt több ideje. Így a rá következő szerdán már kezdhettem.”
Lajos bácsinak a tekercselésen túl meg kellett tanulnia a filmet a gépbe befűzni. Ugyanis ha a gépész valamilyen oknál fogva nem tudott jönni, a doktor úrnak kellett helyette beugrani. Az egykori frontorvos kissé erős testalkata miatt nem tudott a tekercsekért lehajolni, ezért a fiatal Lajosnak kellett befűzni a filmet. A fiú gyorsan elsajátította az alapokat. A füzetébe még a mozigépet is lerajzolta.
„Egy gépünk volt csak, ezen egy előadást csak két szünettel lehetett levetíteni. Ehhez azonban a kétszázötvenes tekercseket össze kellett ragasztani, amit egy idő után rám bíztak. Ezenkívül takarítottam is a mozit. Iskola után ragasztottam csirizzel a filmes plakátokat, amiket időnként megettek a kecskék. A munkáért harminc pengő havi fizetést kaptam. Tizennégy éves fejjel ez igen szép jövedelemnek számított, mert egy ilyesforma fiatalember öltönyruhája huszonkét pengőbe került!”
Liberátorok a falu felett
1944 nyarán Budapestről kapták a filmeket. Többnyire úgy, hogy a doktor úr, akinek addigra már kikopott a kalapsarka a sok süvegeléstől, elment érte. Vitte magával a vastag tehénbőr bőröndjét, és abban szállította Vésztőre a filmeket, nehogy közben megégjenek. A bombázások miatt hiába voltak új filmtekercsek, nem mindegyik előadást tartották meg.
„Repültek felettünk a liberátorok. Legalább százhúszan lehettek, amikor jó eresztés volt. Darabonként négy motorral. Még most is emlékszem a monoton, zúgó hangjukra.”
A háború a lakosságon is mély nyomokat hagyott. A férfiak elmentek katonának. Sokan sosem jöttek haza. Ottmaradtak a Don-kanyarban vagy éppen máshol a fronton. A Magyar Futár című politikai lap közölte le az elesett honvédek neveit és arcképekeit– már ha volt katonaképük.
„1944. október 6-án megjelent az első és egyetlen orosz T34-es tank Vésztőn. Csakhogy közben egy német tehergépkocsi a leventéket vitte katonának, mert akkor már a tizenhat éves fiúknak is részt kellett venni a harcokban. A német épp a bezinkútnál vételezte a benzint, mikor találkozott a tankkal. Az orosz csak a gépfegyvert használta. A lövedékek csak úgy pattogtak a divatosnak számító kockaköveken. A német erre beugrott a kocsiba, teljes gázt adott, a leventék meg lehullottak a platóról. Elhajtott az irázi híd felé. Szerencsére akkor senki sem halt meg!”
A tangóharmonikás híradó
A front elment, de a nyomában a rendfenntartó erők ottmaradtak. A mozival szemben kikerült a nagy Sztálin-kép. Az oroszok egyik este eljöttek Lajos bácsiért. Volt velük egy tolmács is, és megkérték a „Mozis” Lajost, hogy legyen kedves, fáradjon velük, mert a katonák filmet akarnak nézni.
„Hát kérem szépen, nekem volt egy magyar híradóm, melynek fele a fogságba esett orosz katonáknak a völgykatlanban elhelyezett táborát mutatta be. A beszámolóban a foglyok eleinte unatkoztak, majd elővették a tangóharmonikát és táncoltak. Na ez tetszett az oroszoknak, úgy tapsoltak a moziban, mint a csuda!”
A vésztői köztársaság
A háború utáni években a településen Rábai Imre vezetésével egy sajátos köztársaság jött létre, mely gyakorlatilag állam volt az államban. „Imre, akinek az apja már a kommün idején is kommunista volt, az orosz megszállás után megragadta a zászlót, hogy ő most építi a kommunizmust. De nem ám akárhogy! Nem engedte be a faluba az országos elnökség határozatát végrehajtó megyei tagokat. Csak legyintett rá, hogy majd mi elintézzük!”
Aztán vége lett a köztársaságnak, és az élet lassan kezdett visszatérni a hétköznapi kerékvágásba. A kommunisták elvették a doktortól a mozit, de fizettek neki terembért.Lajos negyvenhattól újból kapta a fizetését a moziból, és még a Budapestről lekerült üzemvezetővel is összebarátkozott.
„Ő csinált belőlem szakembert! Nemcsak mozist. A vasas szakmát is elsajátítottam, mert az üzemvezető bátyjának gépjavító műhelye volt. Eljöttek a szüleimhez, és azt mondták nekik, hogy ennek a gyereknek nem szabad a kapa mellett megöregedni, menjen el inasnak. Miután megszereztem a géplakatos képesítést, a mozi mellett egy évig én javítottam egy maszek gazda cséplőgépét és traktorját.”
Cirkusz, zsidó kórház és kötszerművek
Lajos bácsi ezután Budapestre került: „Pesten jelentkeztem a munkaközvetítőbe. Először a cirkuszvállalathoz közvetítettek ki gépjavítónak. Meg is írtam anyunak, hogy én ezt nem vállalom el. Visszamentem a közvetítőbe. A következőnek a zsidó kórházat ajánlották, de ez megint olyan furcsa helynek tűnt, így hát megint csak visszamentem a közvetítőbe. Na, harmadjára a RICOH kötszerművek következett. A barátaim azt tanácsoltak, hogy ezt vállaljam el, ennek a tulajdonosa mind miniszter. Ez egy jól fizető hely! Hallgattam rájuk.Ott is nagyon jól éreztem magamat!”
Lajos bácsi hegesztett, szerelte a gépeket: a vattatekercselőt, a szárítógépet, a vattamosót. Közben elkezdte a gépipari technikumot is. Aztán az 1949-es fordulat után szépen lassan mindent államosítottak, többek között a kötszerműveket is. Lajos bácsit 1950-ben elvitték katonának, mint ahogy akkoriban mindenkit, akinek nem volt fél keze, fél lába. Onnan került a repülősökhöz, aztán meg a fehérvári repülőtérre: „Mikor bekerültem a honvédséghez, ismét elkezdtem vetíteni!”
(folytatjuk)
