56-tól a felbontott leveleken át a plüssmackókig - beszélgetés Keszei Imrével

Az emlékezőest eredetileg két vendéggel valósult volna meg: Keszei Imre mellett Lázár Ádám, a BBC egykori tudósítója (aki szintén részese volt az ‘56-os eseményeknek) is részt vett volna a beszélgetésben. Lázár Ádám azonban múlt csütörtökön kórházba került, ahol megműtötték, így vele egy későbbi időpontban, felépülése után beszélget majd a szerkesztő.

Pódiumbeszélgetés a Városházán Keszei Imrével, az 1956-os fehérvári események résztvevőjével

A Városháza Dísztermében tartott találkozón – amelyen többek között részt vett dr. Cser-Palkovics András polgármester is - Keszei Imre felidézte, hogy bátyjával, Keszei Istvánnal 1956 októberében ők hozták el a forradalom hírét Székesfehérvárra. Beszámolójukban arra kérték a fehérváriakat, hogy cselekedjenek a jövő érdekében, de mindezt békésen tegyék. Ez a kiállás azonban már elegendő okot adott arra, hogy a forradalom leverése után menekülniük kelljen.

Nagy Zoltán Péter kérdésére, miszerint mi a különbség a szabadságvágy és a szabadságharc vágya között, a meghívott felidézte, hogy az ötvenes évek kamaszai számára a szabadság kezdetben azt jelentette, hogy később mehetnek haza. Az igazi szabadságvágy azonban akkor született meg, amikor már azt is megmondták nekik, miről nem beszélhetnek és azt is, hogy az ő esetében például a ciszterci templom helyett a felsővárosiba kellett járnia, hogy „ne keltsenek feltűnést”.

Szóba került Trimmer Iván ciszterci szerzetes története is, akivel Keszei Imréék gyakran túráztak és a Bakony magányában szabad volt mindenről beszélgetni. Később volt, hogy a fiúkkal a templom tornyában gyűltek össze, hogy „politikailag kényesebb” témákat vitassanak meg, ami ugyancsak a szabadságvágy része volt. Trimmert 1954-ben letartóztatták, mert diákoknak hittant tanított. A Szabó-palotában megverték, majd Budapestre, a rabkórházba szállították, ahonnan félholtan adták ki. Imre 1956 nyarán még találkozott vele, amire máig szeretettel emlékszik. Mint mondta, Trimmer Iván bár nagyon beteges volt egész későbbi életében, később visszatérhetett a papi pályára, de ekkor sem tört meg, s nem lett békepap.

Keszei Imre a forradalom leverése után Belgiumba menekült, és ma is Brüsszelben él. „32 év alatt mindössze kétszer tudtam telefonon beszélni a szüleimmel. Az első alkalomra még Jugoszláviában adódott lehetőség, de a vonal két végén csak a sírás volt hallható, képtelenek voltunk a fájdalmunkat szavakká formálni. A második telefonhívás három évvel később hasonlóan végződött, ezért elhatároztuk, hogy többé nem telefonálunk, inkább csak írunk egymásnak.” – mondta Keszei Imre. Levelezni ugyan valóban levelezhettek, de minden borítékot felbontott az ÁVH, mielőtt a család azt megkapta volna. A kilencvenes években Keszei Imre az illetékes szervtől megkapta azokat a leveleket is, amelyeket az ÁVH visszatartott, s így azok soha nem jutottak el szeretteihez. Magyarországról a külföldre érkező ismerősöktől próbáltak híreket szerezni, a szűk rokonságon kívül viszont senkivel nem tartották a kapcsolatot, nehogy veszélybe sodorják az itthon maradt barátaikat.

Az emigráció első évei sem voltak könnyűek, ám a flamandok, akik akkoriban különösen vallásosak voltak, keresztényi szeretetből sok magyar menekültet felkaroltak. A beszélgetőpartner kérdésére Imre azt is elárulta, hogy egy lelkigyakorlaton ismerkedett meg későbbi feleségével, akibe azonnal beleszeretett. Brüsszelben, egy uszodában találkoztak újra, majd sétálni mentek, aztán tíz nap alatt eldöntötték, hogy összeházasodnak. Tavaly decemberben ünnepelték a hatvanadik házassági évfordulójukat, felesége azonban sajnos elhunyt.

A hallgatóság azt is megtudhatta, hogy Imre az ENSZ védelme alatt „politikai menekült” státuszban élt hosszú időn át Belgiumban, sőt, két fia sem kapott állampolgárságot, holott Belgiumban, belga anyától születtek. Imre informatikát tanult, majd a Lipton vállalatnál dolgozott hosszú időn át, nyugdíjba vonulását követően pedig régi fotelek és bútorok restaurálására adta a fejét.

A beszélgetésen természetesen szóba került bátyja, István is, aki nem érezte jól magát Belgiumban, s nagyon hamar továbbállt Franciaországba. Az emigrációban született verseiből „üvölt a honvágy, a hazaszeretet”: ő mindig haza akart jönni, csak éppen a magyar hatóságok ezt nem engedték meg.

Imre egyébként a ‘80-as évek végén jött haza először. A hazatérés megrendítő élmény volt számára, félt, ugyanakkor remélte, hogy újra láthatja szeretteit. Az indulás előtt megkérte feleségét, hogy varrjon dollárokat a ballonkabátja belsejébe, mert ha slamasztikába keveredne Magyarországon a múltja miatt, akkor talán majd kivásárolhatja magát a bajból…

„Amikor sok évtized után először sétálhattam újra Székesfehérváron, elindultam a város legmagasabb pontja felé. Csak séta közben vettem észre, hogy a Budai úton éppen a szovjet laktanya mellett haladok, gyorsan átrohantam az út másik oldalára, nehogy elkapjanak.” – idézte fel a benne még ekkor is munkálkodó, zsigeri félelmet.

Keszei Imre annak idején a saját fiainak plüssmackókkal játszotta el az 1956-os forradalom eseményeit. A mackók azóta is részesei a család életének: az elsőt még akkor kapta, amikor feleségével megismerkedett. Aztán, amikor egy időre messze kerültek egymástól, ezt a mackót a feleségének adta, azzal, hogy tulajdonképpen a plüssmaci „álruhájában” ő is ott tud lenni párjával a messzeségben. „Azóta már a lakásunk minden helyiségében van egy mackó, sőt, a bőröndömben is utazott most egy velem. Indulás előtt a mackók közgyűlést tartottak, és végül abban állapodtak meg, hogy a legkisebb jöhet. Hiába, rögeszmés vagyok, de ez senkit sem zavar. Ha vendégek jönnek, már hangosan köszönnek a mackóknak, még a kalapjukat is megemelik.” – mondta Keszei Imre.