István király háborúja István király ellen – 1163. június 19-én volt a székesfehérvári csata

Ekkor fordult elő az, hogy két István nevű királyunk küzdött meg egymással, ráadásul mindketten III. István királynak tartották magukat.

Az utókor természetesen csak egyiküket jelölheti ezzel a sorszámmal, történetesen a győztest, de ellenkező kimenetel esetén sem tehetnénk másként, hiszen a „valódi” III. István, noha fiatalabb volt riválisánál, de előbb jutott a magyar trónra. 1163. június 19-én tehát III. István Székesfehérvár mellett legyőzte IV. Istvánt. Könnyen belegabalyodhatunk a történések szövevényébe, ha nem választjuk vezérfonalul az események rendjét, felidézve a viselt dolgok indítékait.

II. Géza király (1141–1162) ismeretes módon egyik legtevékenyebb és legharciasabb főszereplője volt a XII. századnak. Halálára emlékezvén e sorok írója felidézte életének utolsó szakaszát, amikor is összeesküvések ingatták meg trónját. Előbb fiatalabb öccse, István, majd idősebb öccse, László fordult szembe vele. A két hercegnek nem volt maradása az országban. Hamar a Bizánci Birodalomban kötöttek ki: I. Mánuel császárnak kapóra jött, hogy a vele oly sokat harcolt II. Géza ellenében trónkövetelőket támogathat.

1162. május 31-én II. Géza váratlan halálával elsőszülött fia, III. István (1162–1172) fejére helyezték Székesfehérvárott a koronát.

Az akkor tizenötéves király azonban nem sokáig uralkodhatott zavartalanul: már júliusban menekülnie kellett a Bizánc támogatását élvező nagybátyjai elől. I. (Komnenos) Mánuel a hozzá szorosan kötődő Istvánt akarta a magyar trónon látni, de éppen ez a módfelett szoros kötelék (Komnenos-házi bizánci feleség, feltétlen császárhűség) tette az ifjabb trónkövetelőt oly ellenszenvessé, ami miatt bele kellett egyeznie abba, hogy a magyarok csak Lászlót fogadják el az elűzött III. István helyébe. Hanem II. László ellenkirály (1162–1163) féléves uralom után hirtelen elhunyt, s így öccse lépett helyére, akit mi IV. István ellenkirályként (1163) ismerünk. IV. István – aki oklevelében persze III. Istvánnak nevezte magát – a bizánci főség vállalásával siettette önnön bukását. Unokaöccse ugyanis rendezte sorait, majd német segítséggel ellene vonult.

1163 nyarának történései különböző kútfőkből tűnnek elénk. A trónbitorló IV. Istvánt „Szent Gervasius és Szent Protasius ünnepén győzték le, keddi napon. Magyarországnak sok nemese hullott el akkor” – emlékezik a Képes Krónika. A június 19-i dátum tehát megvan, de a helyszín csak III. István 1163–1164 táján kelt okleveléből ismeretes. A győztes király ekkor Gab fia Botosnak földbirtokot adományozott. Indokolta is, milyen érdemek miatt. „Amidőn ugyanis a [nagy]bátyám miatti félelemtől űzve Ausztriába távoztam, innen pedig Pozsonyba mentem, ő hűségesen követett engem. Végül, amikor Fehérvárnál [nagy]bátyánkkal, Istvánnal háborúnk támadt, illő módon, fegyverrel és katonai tettekkel derekasan szolgált, s ott sebeket kapott…” Látszik, hogy a két István király székesfehérvári csatája a küzdelem tétjéhez méltó helyszínen és hevességgel zajlott le.

Az eseményekről színes beszámolót őrzött meg egy XIV. századi német krónikás; egy elveszett bővebb magyar geszta szavai elevenednek meg Mügeln Henrik tollán. „Mikor [II.] László király meghalt, akkor a nagy termetű Istvánt, László király öccsét néhány püspök és úr megkoronázta az ország számára. Az esztergomi érsek nem akart jelen lenni, és nem akarta megengedni. Meg is jósolta, hogy birodalmának csúnya vége lesz. Be is teljesült ez hamar. Sokan mentek akkor magyarok István királyhoz, akié előbb volt az ország. Maga [III. István] felindult a most választott István király ellen és megharcolt vele. A nagy termetű István, akit most választottak, akkor úgy elfutott előle, miképpen a pogányok menekülnek. A nagy István elfáradt és meg akart pihenni egy Diós nevű falunál. Elek felesége ekkor bevezette egy házba. István király megpihent és tovább akart lovagolni, de az asszony nem hagyta, mert kevés volt a hadinépe. Jött ekkor az asszony férje, Elek, elfogta és kiszolgáltatta ama István királynak, akit előbb koronáztak meg, s akit László király elűzött. Az esztergomi érsek tanácsára ekkor István király megengedte, hogy az országból távozzék, de soha többé ne akarjon visszatérni.

István király, a magas, minden nélkül maradt; elment a konstantinápolyi császárhoz és arra kérte a császárt, hogy segítse vissza birodalmába, hűbérül adja Magyarországot neki és maradékainak. Meghallgatta őt a görögök császára, nagy sereget gyűjtött, Magyarországba jött, átkelt a Temesen és a Tiszán. Sok magyar ment akkor a kis István királytól a magashoz. Mikor e magyarok meghallották, hogy a kis István király mellett sok magyar s cseh áll, akkor megint visszatértek hozzá. Nem tudták ugyanis, hogy melyik közülük a törvényes. Látván azt a konstantinápolyi császár, hogy a magyarok elhúzódnak mellőle, és a kis István király lesz a törvényes király, akkor a császár a nagy István királlyal éjszaka elvonult. István király, a nagy ezután eret vágatott és attól meghalt. Fehérvárott nyugszik eltemetve.”

Még egy furcsaság tűnik ki a két István király rokonháborújából: külső tulajdonságaik nem álltak összhangban belső sajátosságaikkal. A kisebb testű III. István nagyobb lélekről tett tanúbizonyságot, amikor megkímélte nagybátyja életét, majd sikerrel hárította el az országról a bizánci fennhatóság fenyegetését. A magasabb termetű IV. István magát alacsonyította le Mánuel hűbéresévé, de még így sem juthatott vissza a magyar királyi trónra: közel két évig ette a hasznavehetetlen trónkövetelők kenyerét Bizáncban, mígnem egykori „hű” nádora 1165 áprilisában meg nem mérgezte egy érvágás alkalmával Zimonyban. IV. István holtteste sokáig temetetlenül hevert, de aztán a bosszúvágyat legyőzte a kegyelet, és azt, ami belőle maradt, hazaszállították Székesfehérvárra, a Szűz Mária Bazilikában adva meg neki a végtisztességet. III. Istvánnak küzdelmes országlás, és bukott nagybátyjáénál hét évvel rövidebb élet jutott osztályrészül. Huszonötévesen szállt sírba. A Képes Krónika szerint Esztergomban temették el, de a Zágrábi és Váradi Krónika ikerszövege Székesfehérvárat – koronázása és egykori sorsdöntő győzelme helyszínét – nevezi meg végső nyughelyéül.

Az írást Szabados György, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársa készítette.