Érzed-e a változást? Ott, legbelül. Ahogy nehezedik a lelked, amint a novemberi ködben és sárban mész boltba tejért, piacra zöldségért? Ahogy az első fagyos napon mélyet lélegzel és a levegő és a brikett füstje lehatol egész a bensődig? Ami változás kívül történt, azt biztosan észreveszed.
A napfény hiánya mintha bekúszna a lelkünkbe és ragacsos álmosságot varázsol reggelente, ami nem hagy kikelni az ágyból. Eljött a tél, ami hagyományosan a lelassulás időszaka kellene, hogy legyen, amikor erőt és élelmet tartalékol ember és állat, hogy kihúzza tavaszig. Ehhez képest a teendőink csak szaporodnak. Téli ruházat kell ránk, a kocsira téli gumik, aztán a Karácsonyi készülődés, vendégek jönnek, mi is utazunk, amit követ a kövér fűtésszámla. Tesszük a dolgunk, kedvetlenül.
Az ősi emberek első istenségüknek a Napot választották. Ők még egyáltalán nem voltak biztosak benne, hogy a Nap, amelynek fénye és melege életet ad növénynek és állatnak egyaránt, eljön-e újra, miután fénye és melege elapadt és helyét felváltotta a sötét és fagy, amelyben semmi nem nő, csak a halál? Okolhatjuk-e az elemeknek szinte a végletekig kiszolgáltatott emberősöket, hogy a természeti jelenségeket isteni hatalommal ruházták fel? Kinevetjük-e eleinket azért, mert önzésükben azt gondolták, hogy őértük van minden, a Nap nekik kel fel és bűneik miatt tört ki az aszály? Nem tesszük. Tisztelettel gondolunk rájuk, akiknek élete felfoghatatlanul nehezebb volt a túlélésért folyt küzdelemben.
Az emberiség hajnalán őseink istenekhez fordultak, mint végső menedékhez egy olyan világban, amelynek ismétlődő működését látták ugyan, de érteni nem értették. Az advent az év legsötétebb négy hete, amelynek a végén ott a téli napforduló és a Karácsony, amely a keresztény világnak egyet jelent Jézus születésével, míg az északi félteke népességének a nem-keresztény fele is megéli a fény győzelmét a sötétség felett. Lappföldön ezidő tájt, január elején jelent meg a napkorong kis szelete a horizonton, 40 nap után először. Jelezte a tél végének közeledtét és a tavasz eljövetelét: az életet. Ez egy csodálatos szimbólum, amely noha évente megismétlődik, mégsem szokjuk meg soha sem.
A sötétségből való szabadulás utáni vágy ugyanis olyan elemi, emberi dolog, amely összekovácsol.
Ha egy időutazó akár százötven évvel ez előttről ideröppenne a mostani jelenbe, akkor azt gondolhatná, ez maga a Paradicsom. Úgy vélhetné, hogy az emberiség kilépett a fénybe hosszú évezredek sötétsége után. Soha ennyire biztonságos nem volt élni ezen a Földön, soha ennyien nem jutottak oktatáshoz, biztonságos lakhelyhez, élelemhez és orvosi ellátáshoz, mint ma. Soha nem volt ennyire könnyű és gyors a kommunikáció akár kontinensek között, és a tudás megszerzése sem volt soha korábban annyira széleskörű, mint most. Érdekes módon mindezt a sok vívmányt, ami ezt a kényelmet és biztonságot lehetővé teszi nem egyetlen ország vagy nép hozta létre, hanem emberek tömegei vallástól, nemtől és népcsoporttól függetlenül, együtt dolgozva, egymástól tanulva.
Gondoljunk erre, amikor panaszra nyitjuk a szánkat, és ha hiszünk az imában, akkor azért imádkozzunk, hogy ez maradjon még így, mielőtt az emberi ostobaság és a rövidtávú érdekek elsöprik a vívmányokat és az emberiség visszazuhan a sötétbe.
Vilisics Ferenc
