Nemzetőrök
1848 nyarára Magyarország függetlenedésének folyamatát a bécsi udvar már aligha akarta nyílt katonai támadással megállítani, hiszen ez súlyos következményekkel járt volna. V. Ferdinánd király támogatásáról biztosította a Batthyány-kormányt, a hazánkban tartózkodó császári haderő hivatalosan Mészáros Lázár hadügyminiszter alá rendelve teljesítette szolgálatát, a tisztek jelentős része pedig felesküdött a magyar alkotmányra. A kormánynak esze ágában sem volt okot szolgáltatni egy ilyen támadásra.
A megoldás az udvar részéről a nemzetiségi mozgalmak magyarellenes hangulatának kihasználása volt. A hazai nemzetiségek már tavasszal megfogalmazták saját követeléseiket, de ezeket a kabinet visszautasította. A bécsi hadügyminisztérium az ebben rejlő lehetőségeket felismerve elkezdte titokban pénzzel, fegyverrel és hadianyaggal ellátni a szerb felkelőket és a Magyarországot megtámadni készülő Jellasics táborait.
A magyar forradalommal kezdettől szembenálló horvát bánt katonai képzettsége is alkalmassá tette arra, hogy Latour táborszernagy, a császár hadügyminiszterének katonai terveiben vezető szerepet vigyen. Bár Batthyányék június 10-én rábírták az uralkodót a bán menesztésére, ő nyíltan készült a fegyveres támadásra. Augusztus 31-én megszállta Fiumét, Ferdinánd pedig szeptember 4-én megerősítette báni méltóságában. Batthyány Lajos nem érte el célját, ezért szeptember 11-én lemondott. Azon a napon, amikor Jellasics körülbelül 35.000 főnyi hadseregével átkelt a Dráván.
Jellasics horvát bán pihenő szerb katonái között
A drávai hadsereg új parancsnoka, két elődjének átállása után, gróf Teleki Ádám császári és királyi vezérőrnagy lett, aki tisztjeivel kényes helyzetbe került, mivel ők is császári tisztek lévén a sajátjaikkal kellett volna szembeszállniuk. A magyar hadsereg ezért nem vette fel a harcot, és megkezdték a visszavonulást Székesfehérvár felé. Telekit ekkor felmentették hadsereg-parancsnoki beosztásából, az új kormányt alakított Batthyány István főherceget kérte fel a fővezérségre. Így tehát a magyar sereget egy osztrák főherceg vezette. Az ifjú nádor találkozóra hívta a bánt, de ő nem volt hajlandó tárgyalni vele a Kisfaludy gőzösön. István azt a következtetést vonta le, hogy Jellasics az udvar legmagasabb köreinek támogatását élvezi, ha még őt sem szégyelli megsérteni. Ezért lemondott minden megbízatásáról, és távozott az országból.
A bán tovább nyomult Fehérvár felé a Balaton déli partja mentén. Az első kellemetlenség akkor érte, amikor Mezőkomáromnál Répássy Mihály őrnagy huszárjai szeptember 23-án rátörtek a Sión átkelő Hardegg-vértesekre. Jellasics útja ezt leszámítva zökkenőmentes volt. Székesfehérvárra két irányban, Csíkvár (a mai Szabadbattyán) és Szentmihály falu felől nyomultak be akadálytalanul. A magyar hadvezetés ugyanis nyílt terepen akart megütközni velük, ezért a nemzetőröket is elvezényelték a városból.
Batthyány gróf szeptember 13-án általános népfelkelést hirdetett, Kossuth pedig 22-én felszólította a külföldön tartózkodó magyar katonákat a hazatérésre, majd 24-én toborzó körútra indult az Alföldön. Ezen erőfeszítések eredményeként szeptember végére mintegy 16.000 főre nőtt a magyar főerő, és védelmi állást foglalt el a Velencei-tótól északra. Az új hadseregparancsnok, Móga János altábornagy vezetésével itt, Pákozd – Pátka – Sukoró térségében ütköztek meg az ellenséges hadakkal. De addig még eltelt néhány nap.
A Pákozd – Pátka – Sukoró térségében lezajlott csata volt a fegyveres szabadságharc nyitánya, egyben első győztes ütközete. Itt és ekkor, tűzkeresztségben született meg a magyar honvédség.
Fehérvárt lakóinak jelentős része ekkoriban Stuhlweissenburgként emlegette. Német anyanyelvűek és származásúak voltak, ám ez nem jelenti azt, hogy egyértelműen szimpatizáltak volna a várost elfoglaló erőkkel, illetve szemben álltak volna a szabadságharc eszméjével. A nagyszámú fegyveres katona ellen viszont ők is tehetetlenek voltak.
A bán a püspöki palotában állította fel főhadiszállását. Korábban István főherceg is itt szállt meg. Az új lakónak nem volt nehéz dolga, nem kényszerült társbérletbe az akkori püspökkel. Karner Antalt a magyar kormány terjesztette fel a méltóságra, V. Ferdinánd pedig június 25-én ki is nevezte, ám a pápai jóváhagyás még 1849 októberében sem érkezett meg, amikor új kinevezést kapott Győrbe. A palota püspöki lakosztálya tehát üresen állt. A sereg a vásártéren és a budai út két oldalán vert tábort. A tábori kórházat 360 betegével a ciszterci rendházba telepítették. A bán másnap megalázta a várost azzal, hogy magyar tábornoki egyenruhában, az osztrák himnusz hangjaira vonult végig az utcákon.
Barkóczy László püspök 1847-ben elhunyt, így az egyházmegye főpásztor nélkül maradt. Utódát, Karner Antalt az uralkodó nevezte ki, de pápai jóváhagyás híján székhelyét nem foglalhatta el. Jellasics bán az üres lakosztályba költözött be.
Jellasics célja a főváros, Pest-Buda elfoglalása volt, ennek megakadályozására az utolsó lehetőség a földrajzi adottságokból eredően Pákozd térségében, a Velencei-hegység és a tó közé zárt területen kínálkozott. A sukorói református templomban 28-án tartott viharos haditanács résztvevői is belátták: a harcot nem lehet tovább halogatni. Móga János vállalta a hadak vezényletét, de csak védekezésre volt hajlandó, támadásra nem.
Szeptember 29-én a horvát bán mindenre elszántan indult el az egykori koronázóvárosból, csak kis létszámú, nagyjából 1.110 főnyi helyőrséget és 5 fős kórházi személyzetet hagyva hátra. Nyilván nem akarta teljesen kiüríteni a megszállt Fehérvárt, tartva attól, hogy a magyarok távollétében visszafoglalhatják. Az eszébe sem jutott, hogy már az első csatát elveszítheti. Menekülése olyannyira gyors volt, hogy mintegy 400 sebesültjét is sorsára hagyta a rendházban. Őket október 3-án a fehérvári és a beérkező vidéki népfelkelők fegyverezték le. A hadikórház ekkor, napokkal a csata után cserélt gazdát. Több magyar közvitézt ápoltak itt. Anyakönyvi bejegyzések szerint 5 szabadságharcos hunyt el a falak között, valamint 13 horvát és egy szerb sebesült. Mindnyájukat a sóstói temetőben helyezték nyugalomra.
A Városháza kapuját Boross Mihály visszaemlékezése szerint a változékony hatalmi viszonyok között hol nemzeti színűre, hol császári fekete-sárgára mázolták.
A menekülő Jellasics az éjszakai visszavonulás okozta zűrzavarban fegyverszünetet ajánlott a magyar félnek, amelyet egy átkaroló hadművelettől félve a hazai hadvezetés elfogadott. A magyar csapatokat pihentetni kellett, és szükséges volt a kiegészítés, hiszen nem lehetett tudni, mikor érkezik meg a horvátok tartaléka. A város vezetése ekkor a harangok félreverésével, Zlinszky János első alispán felhívására népfelkelést hirdetett, a felkelőket pedig útnak indította Tác felé. Say Ferenc főorvost futárként Palotára és Veszprémbe küldték, hogy segítséget kérjen Karl Roth táborának megtámadására.
Perczel Mór és Görgei Artúr a térségben összpontosították erőiket, hogy az utóvédként hátrahagyott ellenséges egységeket felszámolják. A sikeres katonai akciók csúcspontja az október 7-i ozorai diadal volt: a magyar honvédek, nemzetőrök és népfelkelők megadásra kényszerítették, sőt, fogságba ejtették Roth és Nicolaus Philippovich vezérőrnagyok hadtestét.
Az ozorai csatavesztés után a csapdába került császári hadosztály letette a fegyvert.
Október közepén Székesfehérvár sorompóihoz a városi bizottmány a nemzetőrökből állandó őrséget állított. Néhány lakost megbíztak, hogy házról házra járva hirdessék ki: jutalom ellenében szolgáltassák be a horvátoktól elvett fegyvereket, 3 lovas katonát pedig kiküldtek a szőlőhegybe, dobszó mellett kihirdetni a rendelvényt. A fegyverek elszállításáról Hadhalmy Pál polgármester rendelkezett. Salamon Lajos kormánybiztos elrendelte a honvéd újoncok besorozását. A többszöri, sorshúzással végzett újoncállításról jegyzőkönyveket vettek fel, bennük a sorozottak és az önként jelentkezők névsorával.
Novemberben a legnagyobb kihívást a kolera megfékezése jelentette. Say Ferencnek köszönhetően a járvány terjedését sikerült megállítani. A hónap végén Boross Mihály így tudósított Fejér közállapotairól: „Megyénk csendes, mint a nyugodt tó.”
