A lovagkirály szentté avatásáról szóló írással emlékezik a Várostörténeti Kutatóközpont

„Boldog László király kiragyogva kimagaslott Magyarország királyainak fényes nemzetségéből. […] alkotóereje szorgalmából azon években, midőn uralkodott, az állam, sőt az egész Pannónia annyira rendezetten s meggyarapodva virágzott, hogy boldog István király ideje óta törvények, szabadság és bőség tekintetében soha még ily csodálatosan nem csillogott.” – így jellemzik a Szent László-legenda kezdő mondatai az egykori uralkodót. I. László király élete 1095 nyarán ért véget. Az 56–58 éves kort ért Szent Istvántól alig lemaradva, mintegy 55 esztendősen tért meg őseihez, ami a dinasztián belül nem volt szokványos.

Az Árpád-ház több tagja Székesfehérvárt választotta végső nyughelyéül. Ezt a szokást I. (Szent) István (997–1038) vezette be, aki egyszerre volt az utolsó magyar nagyfejedelem és az első magyar király. Mindazonáltal idő kellett, míg a fehérvári temetkezésből valódi szokás, hagyomány kerekedett. László sem Fehérvárt választotta végső nyughelyéül. (…) Felmerül a kérdés, hogy miért kellett Szent István sírba helyezése, 1038 után egészen 1116-ig várni a következő uralkodói temetésre Székesfehérvárott. XI. századi királyaink testét ugyanis mind máshová helyezték végső nyugalomra: Lászlóhoz hasonlóan általában oda, ahol egyházat alapítottak (illetve láttak el adománnyal) ….

Szabados György és Teiszler Éva, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársai írásának folytatását a várostörténeti Kutatóközpont közösségi oldalán olvashatják.