Nagyheti beszélgetés Dózsa István atyával, a Székesfehérvári Bazilika plébánosával

A jelen időszakot fájdalmas egyben izgalmas időszakként élem meg, ugyanakkor kihívásként is, hogy mit tudunk mindezzel kezdeni? - válaszolta az első, in medias res kérdésre Dózsa István atya.

Távol áll tőlem az az istenkép, amely szerint Isten bennünket büntetni akarna. Bennem sokkal inkább él az a kép, - amelyet húsvétkor, különösen nagypénteken át is élünk - hogy a Jóisten együtt szenved velünk. Egyéni döntéseinket Isten sem kívülállóként, sem pedig büntetőbíróként nem szemléli.

Mindig megfog a keresztút ötödik stációja, amikor Cyrenei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet. Amikor mindketten a kereszt alatt roskadoznak, akkor eltűnik, hogy ki segít kinek és ki viszi kinek a keresztjét. Ez a pillanat maga a valóság, együtt küzdenek, szenvednek, együtt járják a Golgotát.

Az Ószövetségben gyakran előfordul a büntető Isten képe. A Szentírást úgy tekintem, mint ahogyan az ember is, időben előrehaladva megismeri az Istent; vannak az életnek olyan szakaszai, például a gyermekkor, amikor még kevesebbet tudok róla vagy sokkal inkább tekintélyelv alapján szemlélem. Az Ószövetség történeteibe belefér az Istennel gyermekként ismerkedő valaki hasonlata. Ugyanakkor, az Ószövetségben is jelen van a szerető Atya megtapasztalása. Hasonlóképpen, mint egy gyermek: az apjában sok mindent lát; a hatalmasat, a félelmeteset, az erőset, ugyanakkor a kedveset is.

Aztán az Istennel való ismerkedésben is eljutunk a felnőttkorba, az Újszövetséghez, ahol - csakúgy, mint ahogyan később tekintünk idősebb apánkra - eltűnik a szigor és egy nagyon szeretetteljes kapcsolattá alakul át.

Ekkor ismerjük meg igazán, hogy ki is ő és hogy az atyai szigor nem az én büntetésemre szólt és ez neki is mennyire fájt.

Nem hiszek abban, hogy a jelen helyzet hatására megváltozna a világ. Például a home office is egy ilyen jelenség; próbáljuk tovább vinni azt, ami eddig volt, bár közben kitalálunk új utakat is. Azt sem gondolom, hogy a válság után többen keresnék a Mindenhatóval a kapcsolatot. A világháborúkat követően is volt egyfajta érték-újra felfedezés sokakban, amely később visszaállt az eredeti mederbe.

Az online közvetítéseket jónak tartom, - noha magam nem gyakorlom - mert el tud érni olyanokat, akik eddig nem tudtak bekapcsolódni. Jó ha megmarad ez az út, nem gondolnám, hogy valaki emiatt nem jönne el később személyesen is a templomba, mert a kapcsolat hiányzik. A közösség hiányzik. Hiányzik, hogy utána beszélgessünk vagy akárcsak köszöntsük, üdvözöljük egymást. Mindezt a média nem tudja visszaadni, mégis, jó út ez a keresőknek, akik még nem akarnak a közösséghez tartozni, de az Örömhír mégis eljut hozzájuk.