László Gyula régészprofesszorra emlékezik a Várostörténeti Kutatóközpont

26 éve, 1998. június 17-én hunyt el László Gyula régészprofesszor, a „kettős honfoglalás” elméletének megalkotója. A Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont Szabados György írásával emlékezik a professzorra.
2024.06.18. 07:30 |
László Gyula régészprofesszorra emlékezik a Várostörténeti Kutatóközpont

László Gyula (1910, Kőhalom – 1998, Nagyvárad) székely eredetű régészprofesszor és képzőművész a XX. század legnagyobb hatású magyar őstörténet-kutatója volt.

Hitvallása szerint a „szegény ember régésze” kívánt lenni. A neves tudós és művész az egykorvolt élet írott, tárgyi és szellemi műveltségi nyomait a maga szerves egységében láttatta. Nemcsak Hunor és Magyar nyomában járva követte a honfoglaló magyar nép életét: életműve felölelte a Kárpát-medence ős- és népvándorlás-kori évszázadait, a művészet emlékeit Vértesszőlőstől az avarok társadalmán keresztül Pusztaszerig, s azon túl, a Szent László-legenda középkori falképeit. Felvállalta az emberi tévedés és a tudósi véleményformálás felelősségét, és még az igényes ismeretterjesztés ügyét is. Kolozsvári és budapesti egyetemi tanárként a tudományos utánpótlás kinevelésében is múlhatatlan érdemeket szerzett.

László Gyula szerteágazó munkássága fontos eredményt hozott Fejér megye és Székesfehérvár régmúltjának kutatásában.

Előbbire példa a Csákberény-Orondpuszta melletti avar temető feltárása, amelynek munkálatait 1936 és 1939 között vezette; az ásatási dokumentációt tanítványai egészítették ki és adták ki könyv formájában. Ami pedig Székesfehérvárt illeti: 1965-ben publikálta meggyőző elemzését arról, hogy a Szent László-herma a szentté avató király, III. Béla arcmását őrzi. Ezt a felfedezését nemcsak az elemi logika gyámolítja (1192-ben, a kanonizáció idején már 97 éve volt halott László, így kizárólag az akkor élő király volt méltó arra, hogy az arcmáshoz modellt adjon), hanem az embertan is támogatja: a herma őrzi László koponyáját, 1848-ban feltárták III. Béla csontvázát a Szűz Mária Bazilika romjai között, és a két koponya rekonstrukciójából szintén az derül ki, hogy a fejereklyetartó III. Béla fejformáját és vonásait, s nem Szent Lászlóét idézi fel. Székesfehérvár nagy halottja így sokak által ismert ábrázolásban ismert, még ha nem is saját nevén, hanem Szent László királyén.

László Gyulának kétségkívül a „kettős honfoglalás” elmélete volt a legnagyobb hatást, vitát kiváltó elgondolása.

Rá emlékezvén ezt az elméletét járjuk körül, hangsúlyozva azt, hogy hitünk szerint a László Gyula-i „termékeny bizonytalanság” elv jegyében lehet eredményesen alkotni, hogy a gondolkodás megőrizhesse az önreflexió biztosította mértéktartást, az életet jelentő rugalmasságot és kreativitást.

A „kettős honfoglalás” elmélete az írott kútfők tükrében

„A múlt kutatója állandóan a »termékeny bizonytalanság« légkörében dolgozik.” Ezt a szakmai hitvallást László Gyula fogalmazta meg, és – nem véletlenül – éppen a legtöbb vitát kiváltó őstörténeti elgondolásának, a „kettős honfoglalás” elméletének szentelt könyvében is olvasni lehet.

A több hullámban történt magyar bejövetel gondolata az első Árpád-kori krónikák és geszták óta helyet kapott történetírásunkban. Ezt az elméletet újabban László Gyula fémjelzi, aki a „kettős honfoglalás” kifejezést alkalmazta rá. Ennek lényege, hogy a magyarság egyes csoportjai jóval a honfoglalás előtt bebocsáttatást nyertek az Avar Kaganátusba, ezért Álmos és Árpád népe nagy tömegű magyarságot talált a Kárpát-medencében. Őket a legvalószínűbb eshetőség szerint a 670-es években bevándorló „griffes-indás” kultúrájú kései avarok, vagyis „onogur-magyarok”, „elő-magyarok” leszármazottainak tartotta, de hangsúlyozta, hogy más megoldás is elképzelhető. Az elmélet kidolgozása során a neves régészprofesszor régészeti, történeti, embertani és nyelvi kútfőket egyaránt csatasorba állít.

László Gyula több évtizedes tudósi fejlődése során érlelte elgondolását. A honfoglaló magyar nép élete bemutatásának szentelt könyvében (1944) az avar tömegek fennmaradása és a magyar uralom alá jutása mellett foglalt állást, hangsúlyozván, hogy az el nem szlávosodott avarság zöme hun származású volt, és e néven jutott emlékezete a középkori magyar krónikák lapjaira, ez magyarázza, hogy az avar név miért nem szerepel középkori történetírásunkban. Rátérve a „kettős honfoglalás” elméletére: László Gyula „régészeti és történeti töprengések” közepette adott hangot ama meglátásának, amely szerint írott és tárgyi kútfők egyaránt arról tanúskodnak, hogy a Kárpát-medencébe Attila hun király halála (453) után több hullámban érkeztek steppei népek. Mivel a régészeti érvek megítélése kívül esik szakmai illetékességem körén, ezért csupán a történeti és a nyelvtörténeti vonatkozásokra összpontosíthatok. Az írásos emlékek soraiban az – egyébiránt „var” és chunni” népi összetevőkből álló – Avar Kaganátus sorsa jól ismert 568-as Kárpát-medencei honfoglalásuktól a 670 körüli időkig; ezután elszórt adatok szólnak csak róluk, egészen a VIII–IX. század fordulójáig, amikor az ellenük vezetett frank birodalmi támadások miatt újra megnövekedett a hírértékük. László Gyula azt sem hagyja szó nélkül, hogy az avar honfoglalás után 30–40 évvel keletről jött népek (zabenderek, tarniachok, kotzagerek) csatlakoztak az Avar Kaganátushoz, valamint 670 táján Kuvrat bolgár fejedelem egyik fia onogurjaival Pannóniában telepedett le, és ez utóbbi tény nagyjából egybevág krónikáink tévesnek tűnő évszámaival. Az 1285 előtt alkotó Kézai Simon 700-ra datálta a hun bejövetelt, a Képes Krónika 1358-ban összeállított, összeszerkesztett szövege 677-re keltezte a magyar honfoglalást. László Gyula ezzel nem kisebb horderejű következtetést von le, mint azt, hogy a lehetséges „elő-magyar” csoportok több alkalommal, több népnév alatt rejtőzve is csatlakozhattak az avarokhoz.

Tekintettel a régebbi korok emlékeinek szűkösségére, az egyes adatok többféleképpen való értelmezhetőségére, sőt néha ellentmondásos mivoltára, nem csoda, ha László Gyula eme őstörténeti rekonstrukciója élénk szakmai vitát váltott ki. Az elmélet legismertebb kritikusa Kristó Gyula volt. A neves középkortörténész akadémikus, miután sorra vette, hogy milyen forráscsoportok és milyen tudományágak segítségével lehet egy kora-középkori etnikumot azonosítani, és úgy ítélt, hogy egy esetleges korábbi honfoglalás magyarsága nem régészeti-embertani, hanem nyelvi-kulturális alapon határozandó meg. Kristó nagy hangsúlyt helyezett a nyelvi adatokra, a hely- és a személynevekre. Végeredményben a László Gyula-i bizonyítás hiányosságaira világított rá, amikor az etnikai együvé tartozást kifejező nyelvi és más tudati jelenségek egykorú dokumentumait kérte számon rajta. Noha Kristó hiányérzete jogos, de nem perdöntő. A „kettős honfoglalás” elmélete melletti és a vele szembeni érvek előtt ugyanis egyazon objektív akadály emelkedik: egykorú nyelvi kútfők híján nem igazolhatóak, de nem is cáfolhatóak. Nincsenek olyan feljegyzéseink, amelyek reprezentatív erővel szólnának a IX. századi Kárpát-medence nyelvi viszonyairól, ebből következőleg nincsenek kontrolladatok arra nézve, hogy az etelközi/dentümogyer-beli magyarokhoz képest milyen nyelve(ke)n szólaltak meg a Kárpát-medencében honos „avar” (vagy inkább avarnak is mondott) emberek a 800-as évek folyamán.

Az elmélkedésnek ezen a pontján érkeztünk el Szádeczky-Kardoss Samu általános érvényű észrevételéhez.

Az avar történelem írott kútfőinek legavatottabb ismerője rámutatott arra, hogy a római kor vége és a XI. század eleje, a keresztény magyar állam írásbeliségének megindulása közötti évszázadok forrásai, annyira kisszámúak, hiányosak, hogy általuk nem mondható meg biztosan, mikortól érdemes előmagyar nyelvű népességgel számolni a Kárpát-medencében! A nyelvi forrásadottság tekintetében Szádeczky-Kardoss Samunak kell igazat adnunk. A XI. század előtti korszakból nem mutathatunk fel reprezentatív erejű nyelvemléket: annyi bizonyos, hogy a római államiság pannóniai jelenléte idején még nem volt itt a magyar nyelv, Szent István Magyar Királyságában már itt volt. A magyarságra vonatkozó nyelvi adatok (nem számítva ide a korai rovásemlékeink halovány nyomait) elszórtan, idegen nyelvi környezetben őrződtek meg, jórészt vitatott etimológiájú személynevekként. A helynévanyag pedig csak a Szent István-i keresztény állam latin íráskultúrájában tűnik elénk, magyar nyelvi szórványokban, így egy település keletkezése és első ismert említése közötti időtávolságot szintén nem tudjuk felmérni. Legkorábbi nyelvemlékünk, amely nem tulajdonnévi szószedet, hanem összefüggő és alaktani ismérveket is tükröző szöveg, I. András királynak a tihanyi apátság javára kiállított kiváltságlevélben maradt fenn 1055-ből. Ekkorra a honfoglalók utódai már hosszú nemzedékek óta együtt éltek a Kárpát-medencei őslakosság leszármazottaival. Jelen tudásunk alapján ki mondhatná meg biztosan azt, hogy a mai magyar nyelv IX. századi ősét a kelet-európai steppén és/vagy a Kárpát-medencében beszélték? Közvetett körülmények mérlegelésével magam csak egy óvatos válaszkísérletet vázolok fel.

Tudni való, hogy a magyar nép nem teljes létszámában érkezett a Kárpát-medencébe: a honfoglalás előtt többször szétvált.

Az egyik keleten maradt néprész Perzsia vidékére vonult lakni, és a X. század közepén is rendszeres kapcsolatot tartott a Kárpát-medencébe költözött magyarokkal. Az ő leszármazottaikat akarta felkeresni a XIII. században Ottó, majd Julianus domonkos-rendi szerzetes. Csakhogy Julianus egy másik, északkeleten élő magyar néprészt fedezett fel 1236-ban, Ungaria Magna lakóit. Őket a Volga folyó mellett találta meg, akik nagy örömmel fogadták, élénken érdeklődtek a keresztény Magyarország iránt, s „minthogy teljességgel magyar a nyelvük, mind ők megértették őt, mind ő azokat”. Julianus itt nem „csak” a népi összetartozás tudatát, hanem a Kárpát-medencében és a Volga vidékén beszélt magyar nyelv azonosságát is tanúsítja. Márpedig Julianus ősei és Ungaria Magna lakosai több évszázada éltek távol egymástól. E „Régi Magyarország” ugyancsak jelentékeny népességgel rendelkezhetett, ha fegyveres ereje egy ízben a tatárokat is legyőzte. Lévén a Perzsia-vidéki és a Volga-menti magyarok nem azonosak, a közép-európai Magyarországgal együtt az 1230-as években is három elkülönült tömbben éltek magyar etnikumú és ugyanazon a nyelven beszélő emberek. Ráadásul tudvalevő, hogy a Kárpát-medencét elfoglaló Magyar Nagyfejedelemség egy ideig kétnyelvű volt, hiszen a kazároktól elpártok kabarok és az uralmi pozícióban lévő magyarok megtanították egymást egymás nyelvére. Mivel a magyar–kabar kétnyelvűséggel nem az egész magyarságnak kellett „megküzdenie”, hanem csak a legnyugatabbi néprésznek, ezért még erőteljesebben fogalmazódik meg a magyar nyelvi dominancia eredetének kérdése. Mikor és hány hullámban érkezhetett be Közép-Európába az a nyelvközösség, amelyik végül „magyar” elnevezéssel jutott uralomra?

Erre a kérdésre a magától értetődő a válasz az, hogy a honfoglaló magyarok magyarul beszéltek. Ezt magam is így látom, de nem megszokásból, hanem az időben és térben együtt tekintett nyelvi adatok és logikai összefüggések által meggyőzetve. Az Árpád-kori szövegek, amint láttuk, csak egyetlen magyar nyelv emlékeit őrzik, és ugyanezen a nyelven értette meg egymást 1236-ban Julianus barát és Ungaria Magna népe, őseik több évszázados különélése dacára! Ez a kölcsönös megértés bizonyítja, hogy egykoron egyazon nyelvközösséget alkottak a nyugatra költözöttek és a keleten maradt magyarok ősei.

A fentiek révén érzékelhetővé vált, hogy ez a nyelv mennyire nem a beszélőinek teljes létszámában jutott a Kárpátok közé Álmos népe révén.

Még ha az átmeneti magyar–kabar kétnyelvűség nyilvánvalóan nem egyenrangú felek kapcsolatából állt elő, a magyar nyelv hatalmi pozíciója eleve viszonylagos lehetett, ráadásul a dunai bolgárok és a kijevi Rusz esete azt példázza, hogy egy elit politikai dominanciája önmagában még nem biztosít túlélést az elit nyelve számára; arra a nyelv (legalább relatív) többségi pozíciója jóval nagyobb adhat. Ebből a megfontolásból sem elvetendő hát egy avar-kori „elő-magyar” nyelvközösséggel számolni Közép-Európában. Már csak azért sem, mert ennek feltételezését, amint azt László Gyulánál is olvashattuk, történeti forrásalap, s nem puszta spekuláció táplálja.

A történeti mérlegelés három kérdés köré rendezhető. 1.) Milyen bejövetelekről van tudomásunk, amelynek során steppei népek érkeztek a Kárpát-medencébe? 2.) A beérkezők leszármazottai túlélték-e az Avar Kaganátus 822 körüli összeomlását? 3.) Hogyha túlélték, találkozhattak-e a honfoglaló magyarokkal?

Az első kérdésre már olvashattunk választ László Gyulától: 568-ban a „var és chunni” nevezetű avarok jöttek be a Kárpátok határolta térségbe, 595 körül szintén a „var és chunni” népekből való kotzager (kutrigur), zabender (szabir) és tarniach csoportok, míg 670 táján onogur-bolgárok érkeztek az avar állam fennhatósága alá. Szádeczky-Kardoss Samu a „kettős honfoglalás” elméletével összecsendülő óvatos megfogalmazása szerint amennyiben a Képes Krónika „677-es évszáma a magyarok »második« bejöveteléről Pannoniába nem teljesen légből kapott, úgy egy olyan elveszett forrás szolgálhatott ennek a datálásnak az alapjául, amelyik onog(und)uroknak a Pannoniába vándorlásáról szólt.” A második, meg a harmadik kérdésre egymástól független kútfők adnak igenlő feleletet. 871 táján Salzburgban feljegyzés készült a bajorok és a karantánok megtéréséről. A Conversio Bagoariorum et Carantanorum szól olyan „hunokról”, akik megkeresztelkedvén a frank uralkodónak fizetett adó fejében „mind a mai napig” ősi földjeiken lakoznak. E „hunok” megtérését a Sváb Évkönyvek és az Einsiedleni Évkönyvek 863-hoz jegyzik be. Regino prümi apát 908-ban bevégzett krónikája „pannónok és avarok pusztáin” kóborló magyarokat említ a 889. évnél. Szádeczky-Kardoss Samu alapos érvei alapján az „avarok pusztái” nem lakatlanul hagyott térségek, hanem avarok által lakott síkvidéknek tekintendők. Miközben a „hunok” köznépe felvette a kereszténységet, aközben Hinkmar reimsi érsek egy Ungri nevű, addig ismeretlen ellenség támadásáról számol be, 862-höz beírva: ez a legkorábbi előfordulása a nyugat-európai magyar katonai jelenlétnek. A következő, már említett dátum 881-ből való, és pontos helyhez köthető, ám arról csak találgathatunk, hogy a magyarok és a kabarok honnan vonultak a Bécsi-medencébe, és hová térhettek vissza. Biztos, hogy még Etelközbe, vagy már egy Kárpátokon belüli támaszpontra? A kérdés a honfoglalás időrendjét feszegeti, és Szőke Béla Miklós régészprofesszor újszerű, hihető válasza alapján a magyarok betelepedése a IX. század közepétől a 895 körüli évekig számítandó, hiszen a Kárpát-medencéből jobban követhették Nyugat-Európa politikai életét. A honfoglalás időrendjének újragondolása mellett szól Regino említett krónikás bejegyzése, amelyet más szempontból is fontos idéznünk. „Először is a pannónok és az avarok pusztáin kóboroltak [a magyarok], vadászattal és halászattal szerezvén meg mindennapi táplálékukat; ezután ismétlődő, ellenséges támadásokkal törtek be a karantánok, morvák és a bolgárok határterületeire; kevés embert karddal, több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el.” Etnikus szempontra kiélezve az látszik, hogy a karantánok, a (déli) morvák és a bolgárok iránti harcias magatartást a magyarok nem tanúsították az avarokkal szemben! A legóvatosabb becsléssel szólva is jóindulatú semlegesség állt fenn az avarok és a magyarok között; mindez elősegítette a Kárpát-medence magyar integrációját, az új steppe-birodalom kiépülését Közép-Európában. Ekképp a honfoglalóknak a helyben találtak zömével fennálló kulturális és etnikai rokonsága, ha tényleg fennáll, máris jobban érthetnénk, miként ment végbe gyorsan és zökkenőmentesen a Kárpát-medence magyar birtokba vétele.

Mindent egybevéve, noha nincsenek nyelvi adataink arra, hogy az avar állam melyik steppei eredetű komponensében lehetne „elő-magyar” népi és nyelvi közösséget felfedezni, de a „kettős honfoglalás” elméletének történeti forrásalapja megvan, sőt általa egy logikusabb rekonstrukciót adhatunk a Kárpát-medence késő-népvándorláskori múltjáról.

Várostörténet

  1. 861 éve koronázták

    Lászlóról a hazai hagyományból tudjuk: 1163. január 14-én, uralkodása hatodik hónapjának betöltése előtt hunyt el, ezért koronázását nem lehet 1162. július 15-e elé keltezni. Későbbre viszont nem érdemes, hiszen Bizáncból hat hét alatt meg lehetett szervezni a királyváltást. Ily módon ezt a napot jó okkal jelölhetjük meg II. László (ellen)király (1162–1163) koronázási idejének.

    2024.07.15.
  2. Török kori emlékek

    Székesfehérvár török kori emlékeit ismerhetjük meg azon az ismeretterjesztő sétán, melyet a Tourinform Iroda szervez június 29-én, szombaton 10.00 órától. A részvételhez előzetes regisztrációt kérnek.

    2024.06.27.
  3. Szent László napja

    I. László király Hunyadi Mátyásig a legnépszerűbb magyar uralkodó volt, számos népmonda hőse, akinek népszerűsége egyszerre volt töretlen a dinasztián, a főúri és főpapi eliten belül és a nép körében. Ha életét és utóéletét egyszerre tekintjük át, akkor ő volt az egyetlen királyunk, aki szentet avatott és szentté avattatott. 

    2024.06.27.
  4. 861 éve volt a fehérvári csata

    Vannak az Árpád-kori magyar történelem ismétlődő jelenségei között is különleges mozzanatok, szép számmal. Ilyen az alább következő esetrajzolat, amely egy rokoni viszályba enged bepillantani. Jóllehet az Árpád-ház tagjai között gyakran ütötte fel a fejét hatalmi harc, trónviszály, de 1163 nyarának fejleménye több szempontból igen egyedinek mondható. 

    2024.06.19.