Csizik Balázs képeivel korábban már találkozhattunk a Múzeum Kávézóban, anno a Műhelyben, és fafaragóművész nagyapjával együtt állított ki a Városi Könyvtárban. Utóbbi nagyon fontos pillanat volt számára, hiszen ott összeért a nagyapa népművészete az unoka akkor még eléggé gyerekcipőben járó absztrakt fotóművészetével.
Két éve nyílt ki a világ Balázs számára. Ahogy ő fogalmaz, ez akkor történt meg, amikor megtalálta a határt a fotózás és a képzőművészet között. Azzal, hogy kinyílt benne egy kapu, rengeteg lehetőség áramlott be hirtelen.
Más itthon kiállítani, mint egy külföldi világvárosban?
Számomra óriási pluszt jelent, hogy Fehérváron lehetek a képeimmel. Olyan emberek láthatják őket, mint például Pinke Miklós, aki tulajdonképpen minimális szinten, de elindított ezen a pályán. Alapvetően a biológia iránt érdeklődtem, biológusnak és zoológusnak készültem. Aztán elmentem Miklós rajzszakkörére, a Kondor Körbe, és ott kezdtem el tizenéves koromban foglalkozni a vizualitással. Itt tudtam először megismerkedni a fehérvári kultúrát alakító emberekkel, ami nagy hatással volt rám. Nem is feltétlenül az indított el, hogy megtanultam rajzolni, hanem az, hogy milyen embereket ismertem meg rajta keresztül. Akkor tudtam meg, hogy Fehérvár elég pezsgő, és nagyon kreatív emberekkel van tele: zenészekkel, képzőművészekkel, írókkal.
fotók: Tóth Gabriella
Nyilván adódik a kérdés: hogy látod, van művészélet Fehérváron?
Szomorúan konstatálom, hogy tehetséges fehérvári emberek vannak Budapesten és külföldön. Ott van például a Blahalousiana zenekar, akik a legkomolyabb fővárosi helyeken lépnek fel, vagy olyan festőművészek, mint például Nemes Marci, akinek most volt kiállítása, de ő Londonban, New Yorkban alkot és él. A távolság ellenére ők mind ide kötődnek, ahogy én is, ezért olyan fontos, hogy most itt kiállíthatok. Az itteni kultúréletről nem akarok butaságot mondani, mert az az igazság, hogy hétvégente járok haza a szüleimhez az Öreghegyre, és akkor velük foglalkozom, a családdal. Annak azonban örülök, hogy most például Nemes Marci kiállításán is nagyon sokan voltak, és olyan színvonalas fotókiállítások vannak, mint a Híresek és képek. A kulturális élet meglepően jó irányba halad, nagyon jó anyagokkal találkozni itt, Fehérváron. Az pedig, hogy engem meghívtak, nagyon jó élmény, főleg úgy, hogy valójában szabad kezet kaptam.
Csizik Balázs kiállított már Budapesten, a Művészetek Palotájában, Debrecenben, Bécsben, Bariban, Rómában, Sanghajban, mégis maradt egy kis űr, egy kis hiány. Ez látszik most kitöltődni szülővárosában, Fehérváron, mert most a fiatal fotóművész önálló kiállításával találkozhatunk a Pelikán Galériában.
A kiállításmegnyitón hallhattuk Schneller János művészettörténésztől, hogy már régen túllépett a fotográfia azon, hogy valamit dokumentáljunk. Sőt a te képeid olyanok, mintha festményt készítenél a fotográfia eszközeivel. Miért épp ez az irány foglalkoztat?
Tervezőgrafikusként is dolgozom, arculattervezőként, ezenkívül a kortárs építészet is nagy hatással van rám, ahogy a század eleji képzőművészet, a szuprematizmus, a bauhaus, és valahogyan meg kellett találnom azt a keresztmetszetet, ahol ezek összeérnek. Az, hogy létrehozok képeket objektekből, amelyek csak a kép erejéig élnek, utána megsemmisülnek, megfestek polisztirol és fa elemeket, létrehozok térbeli kompozíciókat, számomra mind-mind izgalmas dolog. Ami egy fokkal továbbvitt, hogy a munkáimba egyre inkább bevonom a festménykészítés technikáját. Próbálom a műfajok közötti kapcsolódásokat megtalálni. Ez egy kísérletezés, hiszen a mostani kiállításomon is több olyan mű van, amely teljesen új, még sehol nem publikáltam, két hete készültek.
A kiállítás koncepciója, a „kapcsolódások” is egyedi? Vagyis máshol így még nem jelentél meg?
A három teremben látható három sorozat most először lett ilyen módon összeválogatva. Ezek az önmagukban már kiállított sorozatok itt, Fehérváron értek össze egy egységgé. A kiállítás egy művésznek mindig egy kérdésre adott válasz, itt derül ki, mi hogyan csapódik le az emberekben.
Mennyire számít az, hogy aki megnézi a képeidet, érti-e azokat? Kell-e egyáltalán érteni ezeket a képeket?
A képeim egy része inkább egy esztétizáló vizuális gesztus, a másik része viszont érthető. Ugyanakkor ha más és más jelentéstartalmat kapcsol valaki egy képhez, az nem akkora probléma, ha jelentett valamit számára az az alkotás. Nekem az a fontos, ha van akció: a tengeri szemétből készített kompozícióimra már reflektáltak emberek úgy, hogy beírták a nevemet hashtaggel az Instagramra, létrehoztak hasonló képeket, majd utána kidobták a szemetet, megtisztították a partot. De például Bariban egy egyetemi workshop keretein belül tisztítottuk meg a szeméttől a tengerpartot. Nekik már jelentett valamit, s ha csak száz ember foglalkozott ezzel, nekem már jó, mert én ennyit tudtam tenni ezért az ügyért. Az pedig, hogy az épített környezettel foglalkozom, természetes, hiszen nekem is van kötődésem a panelkultúrához. Divat ezt egy közép-európai negatív képként ábrázolni, de hát ebben élünk, ez vesz minket körül, és valamilyen szinten az épített örökségünk: ezzel kommunikálnunk kell, kezdenünk kell vele valamit. Erre próbáltam választ adni, és ha csak egy-egy gondolatot ébresztenek ezek a képek az emberben, az már nekem elég.
