Beszélgetés Rákász Gergellyel a székesfehérvári karácsonyi koncertje előtt

Két alkalommal, december 12-én és 13-án is fellép lemezbemutató koncertjével Rákász Gergely orgonaművész Székesfehérváron. Idén mintegy 60-70 hangversenye volt, a reformáció emlékévének tiszteletére és mutatta be repertoárját. Turnézott Erdélyben és elindult fesztivál műsora is a Lords of the organ.
2017.12.05. 07:57 |

Tizenöt évesen adtad első koncertedet, Magyarország legfiatalabb koncert orgonistájaként. 2005-ig az USA-ban tanultál és koncerteztél és már addig több mint ezer fellépésed volt itthon és külföldön. Azóta hol tartunk? Saccoljuk meg!

Olyan 1500 összesen ez a sacc, kicsit visszavettünk a tempóból az elmúlt években, mert azt tapasztalom, hogy a nyugati világ betegsége a „soha nem elég” kezdetű történet, és nagyon könnyű igent mondani akkor, amikor az embert szeretettel hívják. Maximáltuk a koncertek számát, most olyan 60-70 van egy évben. Még ez is rengeteg, de van körülöttem egy jó csapat, akik mindent megcsinálnak és nekem marad az, hogy püfölöm a billentyűket.

Látványkoncertjeiddel új műfajt teremtettél. Miért tartottad fontosnak a klasszikus zene ebbéli megközelítését? Talán ezzel függ össze az a mondásod is, hogy sokan szeretik a klasszikus zenét, csak nem tudják?

Mindig úgy tekintek magamra, mint egy zenei fogyasztóra. És ha azt veszem észre magamon - aki érteni vélem a zenét -, hogy én unatkozom egy koncerten, akkor mit csinál egy szegény hallgató, aki nem zeneértő, hanem „csak” zeneszerető?! Véget ért a napja, összeadta a számokat, tanította a gyereket, kifaragta az asztalt, megírta a törvényt, és aztán eljön a koncertre, és valami olyannal találja szembe magát, ami nem köti le. Ami nem az ő impulzus szintjén mozog, ami elvárja tőle, hogy csússzon vissza az időben 30-40 évet, amikor még nem volt internet, amikor még nem volt okostelefon, amikor még nem volt a zsebben minden, hanem megvolt egy nyugodt, lassúbb tempója az életnek. Ezt senki nem tudja megtenni. Ezért én is úgy tekintek magamra, hogy az a koncert, amin feltöltődöm, amelyiken fenntartják az érdeklődésemet, az egy jó koncert. Itt azért fontos különválasztani a csinnadrattát a jó koncerttől, de valahol akkor helyes szerintem egy koncert impulzus szintje, ha nem esik le a késpengéről az érdektelenség irányába, tehát széles tömegeket tud megszólítani.

Meséljünk egy picit azoknak, akik még nem ismerik ezt a stílust, bár kevesen lehetnek, de mindig vannak új olvasók, akik szeretnének többet tudni erről… Mi is ez a látványkoncert, mit láttatsz a zenén keresztül?

A látvány az, hogy akció kamerák veszik körbe az orgonát, tehát egy kicsit olyan az esemény, mintha bármelyik hallgató - akár a leghátsó sorban - ott ülne az orgonapadon és látná azt, hogy mi történik. Ez egy kézzel-lábbal játszott műfaj, olyan mintha az ember egy űrhajót vezetne, szóval nagyon izgalmas maga a látvány is, hogy hány féle kapcsoló, mikor, hol, hová nyúl az ember. Aztán ezen túl mindig megkérek grafikus művészeket, most Papp Norbert festőművészt, hogy készítsen olyan grafikát, ami kiegészíti ezt a vetítést. Na nem öncélúan, de mindig egyfajta idegenvezetőként végigviszem a hallgatót a művön, hogy mire figyeljen a darabban, hogy milyen volt az alkotó, ki volt ő, hogy legyen kapcsolata azzal a személlyel, aki neki ezt az alkotást évszázadokon keresztül elküldte. És erre rímel a vetítés, tehát hogy ha én elmondom, hogy ő milyen ember volt, milyen módon dolgozott, hol készült a műalkotás, akkor erre kap egy látványvilágot, a homlokára csap, és azt mondja, hogy elérte célját az üzenet.

Hogyan telt a 2017-es esztendőd, mesélj kicsit a turnékról. Merre jártál itthon és a nagyvilágban?

Nagyon feszes év volt, felvettük ezt a karácsonyi lemezt, amivel most jövök ide Székesfehérvárra is, úgyhogy érdekes történet, amikor az ember augusztusban feldíszít egy karácsonyfát a stúdióban, csak azért, hogy az egész csapat kellemesebben érezze magát, hogy hangolódjunk lélekben a karácsonyi lemezfelvételre. De futott idén a reformáció emlékévében egy emlékkoncert, amelyből játszottam több mint 20-at a történelmi Magyarország területén is, tehát erdélyi turnénk is volt. Elindult egy fesztivál műsor, a Lords of the organ, amivel az a célom, hogy odahelyezzem a hangszert a tisztelt hallgatók horizontján, ahová Michael Flatley tette az ír szteppet.

Éppen most beszéltük, hogy lassan két évtizede kutakodom a te munkásságodban, illetve beszélgetünk egymással és ugyanazzal a lelkesedéssel mesélsz, mint a kezdetekkor. Hogyan kerülhető el, hogy az ember „kiégjen” és ne váljon rutinná a munkája a sok-sok turné után?

Időnként szünetet kell tartani, de talán az, hogy én magam is igyekszem megújulni. Rajta kell tartanunk a világ pulzusán az ujjunkat, és ha látjuk, hogy mi történik körülöttünk, mit csinálnak egy színházban, miről írnak egy könyvben, miről szól a politika, miről szól a történelem, akkor annak megfelelően tud önmaga is megújulni. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba… Erről egyébként a lemezfelvételek a legjobb tanúbizonyságok, 12 évvel ezelőtt volt ennek a lemeznek az első felvétele, s most már érzem is, hogy mit nem tudtam akkor. Ezért is vettük fel annak a műsornak egy jelentős részét újra, és tettünk hozzá új műalkotásokat, így született meg a nyolcadik lemezem, Christmas címmel. Amúgy érdekes abba belegondolni, hogy vajon miként fogok tekinteni erre a lemezre 12 év múlva? Nyilván azt fogom mondani, hogy te szent ég, miért nem tudtam már azt, amit ma tudok, s 5 évesen miért nem tudtam, amit ma? Biztosan érzi a kedves olvasó, hogy van ebben egy derű, van ebben egy egészséges művészi önmarcangolás, de közben meg valahol el kell engedni egy-egy műalkotást, és azt mondani, hogy na, akkor most ez kész van. Azzal nyugtatgatom magam, hogy biztos, hogy ha Michelangelo felkelt volna 60 évesen és megnézte volna a 18 éves alkotását, valószínűleg ő is odaállt volna és azt mondta volna, hogy ezt meg azt ma másképp csináltam volna, szerintem ez így van jól. Baróti Pista bácsi szokta mondani, hogy tanuld meg újra és újra ugyanazt a darabot. Nem értettem kölyökként, hogy miért kell ugyanazt a darabot újra megtanulni, amikor már megtanultam, aztán amikor hosszú időre eltettem és nem került előadásra, majd mondjuk 10 év múlva elővettem, akkor megértettem, hogy mennyi mindent nem értettem első tanulásra abban a darabban, aztán meg másodikra, aztán meg harmadikra.

Ezt még nem kérdeztem meg tőled soha, minden alkotó életében vannak hullámvölgyek, te voltál mélyponton?

Persze, nem is egyszer. Csak az elsőt meg a másodikat éltem meg kritikusan, a harmadikon már tudtam mosolyogni, mert ennek is van egy ciklikussága. Energiából élünk és energiával gazdálkodunk, és amikor elfogy, akkor az ember hajlamos azt hinni, hogy vége a világnak. Pedig csak pihenni kell, el kell vonulni, össze kell szedni magunkat, hogy ha igazán mélyről jövő az emberben a hivatás, akkor úgyis utat talál. Lehet, hogy egy évet kell pihenni, lehet, hogy fél évet, de kell… Az utolsó hasonló helyzetben elmentem kendózni. Ezzel a japán kardvívással kezdtem foglalkozni, mert azt mondtam, hogy ez most sokkal jobb lesz, mint orgonálni. Alig gyakoroltam, éppen csak úgy rá-rá néztem a hangszerre, viszont nagyon élveztem, hogy megpróbáltam megtalálni a tökéletes fejvágást, meg a tökéletes hárítást, tökéletes támadást, mindent. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy mást se csinálok, mint a zenében, csak most épp vívásnak hívják. Hogy finomítását, szépítését, egyszerűsítését, tökéletesítését végzem egy-egy mozdulatnak, amit egyébként meg szoktam csinálni egy darab kapcsán is, és akkor jót nevettem magamon és azt mondtam, hogy aha, jó, a jellemet nem tudom lecserélni, maximum új tárgyat tudok neki választani, de akkor miért ne lehetne az a tárgy, amivel annyi örömet tudok adni az embereknek. Kiderült, hogy ez mégis csak egy belső válság, akkor, amikor az ember kiég. És hogy ha a belsejét rendbe rakja, akkor a külső is rendbe jön. Ellenben ha elfogy belülről az üzemanyag, az nehezebb. Szerencsére ott még nem tartok, kíváncsi vagyok, hogy ha egyszer eljön az a nap, akkor lesz-e bennem elég lelki erő azt mondani, hogy akkor most nem csinálom tovább, mert az már hakni. Az ember tudja, érzi, hogy ez egy jó „buli”, ehhez értek, megvannak a kapcsolataim, eljönnek az emberek a koncertekre, akkor miért hagynám abba?! Több olyan művészt hallok játszani, aki már nem hiszi el azt, amit csinál a színpadon, ez borzasztó, valami nagyon szent dolognak a „deszakralizálása”, talán így lehet megfogalmazni, de ne is menjünk el ilyen messzire, szerencsére itt még nem tartunk.

Mindig nagyon frappánsan fogalmazol interjúban és előadásaidon is. Tavaly a Mozart koncerted kapcsán, csak hogy egy példával éljek, azt nyilatkoztad Bachról és Mozartról, hogy míg Bach-hoz beköltöznél társbérletbe, addig Mozartot csak látogatnád. Az embernek az az érzése támad ilyenkor, hogy már töviről hegyire ismered ezeket a mestereket.

Nos ha töviről hegyire nem is, de jó kapcsolatot ápolunk. Vannak „nagykövetségeink” egymás országában… ez egy misztikus dolog, az a lélekdarab keresi a kapcsolatot azzal a lélekdarabbal, amit a ma hallgatója, nézője, olvasója hordoz. Én akkor tudom hitelesen feleleveníteni azt az embert, ha ismerem akár az ő pillanatnyi kedélyállapotát egy helyzetben, a szellemének egy részét. Addig, amíg életben tartjuk, addig túl tud élni. Na, most ha nem ismerem ezt az embert, akkor csak hangokat játszok. Ha nem ismerem a környezetet, ahol élt akkor is csak hangokat játszok, és egy előadónak nem hangokat kell játszania, hanem a zenét, az embert kell megidéznie. Persze, hogy ismerem őket, még akkor is, ha nem értünk egyet, még akkor is, ha nem szeretem bizonyos jellemvonásaikat.

Továbblépve, rengeteg munkát igényel ezeknek a zeneszerzőknek az életét tanulmányozni? Adott esetben huszonötször eljátszani egy nap egy darabot, hogy beléd égjen - pont ezekkel a szavakkal éltél - és akkor ott van az elméleti munka, ami könyvtári munka tulajdonképpen és kutatsz és kutatsz és kutatsz…

Persze, elvesz egy csomó időt, de más meg mindeközben összeszerel egy autót, vagy megír egy cikket, vagy megtanít egy gyereket összeadni, tehát ez az én dolgom… Hogy álljak ki úgy a hallgató elé, hogy csak félig végeztem el a dolgomat? Hogy megtanultam tízezer hangot, egy okostelefon is meg tudja tenni ezt. Viszont hol válik az Rákász Gergellyé? Tele a világ elképesztően tehetséges, nagyon technikás játékosokkal, csak éppen az embert nem hallom benne, aki ma létezik. Hol az ember? Na, most ezt a kapcsolatot kell valahol elmélyíteni Schuberttel, Bach-hal, Pachelbellel, Mozarttal. Kivel-kivel. „Part of the job”, tehát a munka része. Megint rá kellett ébredjek arra, hogy mi klasszikus zenészek olyanok vagyunk, mint a bor. Ha hagynak bennünket érni, akkor jobbá válunk… született egy fiam, beutaztam a fél világot, emberekkel lettem jóba, emberekben csalódtam, és mindezt az ember el tudja játszani. Amikor azt kérdezik fiatalok, hogy meghallgatom-e őket s beírok-e a kottába, mindig azt szoktam mondani, hogy nem kotta kell ehhez, élni kell, ki kell menni a világba, szeretni kell, csalódni kell, utazni kell, olvasni…

Dióhéjban fogalmazzuk meg, hogy mit is fogunk hallani december 12-én, 13-án?

Kétféleképpen kell fogalmaznom, mert az egyik a lemez, a másik a bemutató. Egy koncert mindig más egy kicsit, mint a lemez, úgyhogy nem fogok mindent eljátszani a lemezről, mert a lemezzel az volt a cél, hogy körülbelül egy óra alatt a hallgató odaérjen az adventbe lélekben. Beteszi az autóba, vagy főzés mellé és megkapja azt a hangulatot, hogy szépen lelassuljon, ami a nagyszüleinknél még megvolt: a beigli illat, a gyertyafény, az éjféli misére felöltözés és elsétálás, a hó. Na, ezt adja a lemez. Ezzel párhuzamosan egy koncertnek azt kell adnia, hogy jaj de jó volt, és úgy álljon fel, hogy azt a kutya mindenit, de feltöltődtem!

Kicsit érintettük ezt a témát is, csak más megközelítésben. Hogyan álmodod meg a következő évi koncertturnénak, vagy esetleg a lemeznek a menüjét? Gondolom évfordulókhoz is kötődik, de nem szigorúan.

Nem szigorúan, kicsit kötődik, mert az évforduló mindig egy jó alkalom arra, hogy emlékezzünk valakire, akire érdemes emlékezni. Idén Vidor, Ravel, Kodály voltak évfordulósok. Jövőre Gershwin, Bizet, Vivaldi. Egyik jobb zene, mint a másik, úgyhogy van bőven évfordulós, közülük választok olyat, akit én is nagyon szeretek, mert nem lehet szeretet nélkül játszani.

Milyen Rákász Gergely, az apa? Egy interjúban, amikor az apaságról kérdeztek G.B. Shaw-t idézted, miszerint az asszony életet teremt, a művész lelkeket. Milyen a kapcsolatod Marci fiaddal?

Ahogy idősödik, egyre jobb. Amikor megszületett, akkor egy kis „szobanövény” volt, locsolgatni kellett és tette a dolgát. Utána „kisállat” kategóriába lépett, de most már ember gyerek. Két és fél éves, megtanulja a dalokat, nyomkodjuk a zongorát, most már tudatosan, nem csak úgy odatenyerelünk, együtt tologatjuk a tűzoltóautót és nézzük meg a betonkeverőket, meg a darukat. Én évekig azért álltam ellen a családalapításnak, mert azon gondolkoztam, hogy majd rámegy a karrierem, hogy nem fogok tudni eleget gyakorolni, hogy mi lesz velem, majd elhibázom a hangokat. Tényleg több hangot hibázok el, mint előtte, mert kevesebbet alszom, de közben azt is megértettem, hogy nem a helyesen eljátszott hangok darabszámától lesz jó egy koncert - persze törekedni kell rá - hanem a szenvedélytől, a lélektől.

Miután mindig, vagy legtöbbször télen beszélgetünk, közeleg a karácsony, hogyan szokott nálatok összejönni a család, összegyűltök és meghitté teszitek, most a te saját családod révén kibővült ugye, biztos vagyok benne, hogy másként zajlik már.

Az egymásra figyelés meg a szeretet nem változott, mi erre törekedtünk az elmúlt években is, hogy időt adjunk egymásnak, még én is abbahagyom a koncertezést december 23-án, és akkor egymáséi vagyunk. Könnyedebbé vált azáltal, hogy ott szaladgál egy kisgyerek, egy idősekből és felnőttekből álló társaság tudattal éli meg az ünnepet, ott ahol kicsi gyerekek is vannak, ott meg szívvel.

Egy Rákász Gergely idézettel zárnám soraimat, egy véleményt szeretnék tőled. "Én egy ember vagyok, tele vágyakkal és célokkal, tele hibákkal és kudarcokkal, a mérlegre csak az kerül, amiből több volt. Gondolatban, mindig két mappát nyitok, egyet „Siker”, egyet „Pofára esés” címmel. Amíg az előbbi vastagabb, történjen bármi, mosolygok". Ahogy elnézlek, mosolyogsz, tehát jól állunk…

Jól állunk. Közben azt is megtanultam, hogy jó dolog a pofára esés is. Megértettem, hogy nem idióta, hanem derűs mosollyal kell átnavigálnunk az életünkön, ha az ember megérti az életnek ezt a derűs hullámzását, az egyszer fent egyszer lent-et, akkor nagyon kevés dolog rángatja ki őt ebből a békéből. Én azt kívánom egyébként a kedves olvasónak, hogy minél hamarabb tudjon eljutni ő maga is ebbe az állapotba, mert ez egy aranykor.

Interjú

  1. „A narrátor kapocs a múlt és a jelen között” - interjú Mihályi Győzővel

    Mihályi Győző nélkül nincsen Koronázási Szertartásjáték, hiszen a kezdetek óta számít rá Szikora János, rendező. A grandiózus produkció emlékezetes pillanatairól és kihívásairól is beszélgettünk a Jászai Mari-díjas színművésszel.

    2019.08.08.
  2. Végtelen erő, energia, küzdelem, száguldás emberi sorsok és lelkiállapotok között

    Szirtes Edina „Mókus” muzsikus és zeneszerző évek óta jegyzi a Koronázási Szertartásjáték zenéjét. Az alkotó lelkesedéssel mesélt többek között az alkotás folyamatáról, kedvenc tavalyi jelenetéről és megosztotta gondolatait a szövegkönyvről is.

    2019.08.02.
  3. Egyetlen otthonunk van: Székesfehérvár

    Élj! Láss! Érezz! címmel az elmúlt nyolc pénteken interjú jelent meg olyan fehérváriakkal, akiket sokan ismernek, és akik az élet különböző területeit képviselik hivatásuk révén. A sorozat zárásaként dr. Cser-Palkovics Andrást, Székesfehérvár polgármesterét kérdeztük, aki 2010 óta áll a Királyok Városának élén. Számára nem csak az otthon, hanem küldetés is Székesfehérvár. 

    2019.08.02.
  4. Székesfehérvár az emléktérkép - „ A jelenben élek, a múltunk tudatában.”

    Fiatalember, aki a jelenben él, de mégis fontos számára a múlt. Grósz Ákos a Red Rock falmászóterem ügyvezetője ezer szállal kötődik a városhoz, melynek jól ismert utcáit járva gondolatban egy emléktérképet rajzol fel: nem csak a saját, de szerettei életének lenyomataiból. És hogy miért fontos egy ilyen térkép? A vele folytatott beszélgetésből megtudhatjuk…

    2019.07.31.
  1. Székesfehérvár – a modern, de dicső emlékeinek is élő város

    Dr. Simon Gábor a Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktató Kórház gyermekgyógyász főorvos irányítása alatt alakult ki a mai, európai színvonalon működő Gyermekosztály, de kivette a részét abból a munkából is, melynek köszönhetően ma már természetes az integrált oktatás, vagyis az egészséges gyermekek mellett a fogyatékkal élők nevelése.

    2019.07.29.
  2. Székesfehérvár a templomok városa - számtalan rejtett kincs vár még felfedezésre

    Tornyai Gábor közvetlensége és emberismerete magával ragadó. Amellett, hogy katolikus pap, még mentálhigiénés szakember is, akihez bátran lehet életvezetési tanácsokért fordulni. Gábor atya nemcsak prédikációiban találta meg a megszólítás lehetőségét, hanem évek óta szerepel a Vörösmarty Rádió műsoraiban is. Emellett igazi lokálpatrióta, aki szereti felfedezni a várost, ahol él.

    2019.07.23.
  3. Fehérvár, az esélyegyenlőség városa - „Tele a szívem és a kezem hajtogatnivaló lufival”

    Andi Bohóc mindig akcióban van: fellépésre utazik teljes díszben (mely számtalan humoros élethelyzet forrása), vagy élelmiszert gyűjt rászorulóknak, esetleg a begyűjtött csomagokat viszi ki iskolákba, óvodákba és nem csak Mikulás idején. A vele folytatott beszélgetés is sok meglepetést tartogatott… 

    2019.07.16.
  4. Székesfehérvár, ahová jó hazajönni - „szeretem a város feelingjét”

    Pixa videói a youtube-on többmilliós nézettséget generálnak, zenéit jól ismeri az egész ország. Feltűnik az oldalán ByeAlex, Kis Grófó, Hiró – azt azonban kevesen tudják róla, hogy tősgyökeres székesfehérvári, aki sohasem távolodott el a várostól, ahol született.

    2019.06.28.

Eseménynaptár

2019. Augusztus
h
K
Sze
Cs
P
Szo
V
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31 1

Webkamera


360 Fehérvár

Fehérvár Magazin

Nyitott tornatermek