"A legfontosabb, hogy elfogadó legyen az ember" - interjú Silye Sándornéval

 Mikor döntötte el, hogy kisgyerekek nevelésével szeretne foglalkozni?

 

 Debrecen környéki vagyok, Nyírábrányban születtem, édesanyám ott volt iskolaigazgató, öcsém és sógornőm ma is ott élnek és mindketten pedagógusok. Mindig is egyértelmű volt, hogy a pedagógus pályát választom, mégis, mikor leérettségiztem, egy akkoriban szokatlan döntést hoztam és kipróbáltam a számítástechnikát. Gyakornoki álláslehetőséget hirdettek a SZÜV-nél és akkoriban ezt érdekesnek találtam. Elmentem oda dolgozni másfél évre, de nem éreztem jól magam és arra gondoltam, hogy mégiscsak pedagógus szeretnék lenni.

 Hogyan emlékszik vissza pályafutásának kezdeteire?

 

Elmentem Hajdúböszörnénybe óvónőképzőbe. Ekkor jött egy újabb fontos pont is az életemben, férjhez mentem és férjemmel átjöttünk Fejér megyébe. Először Bicskén dolgoztunk, majd onnan kerültünk Fehérvárra 1974 decemberében. A Felsővárosi Óvodában kezdtem el a pedagógus pályafutásomat. Később a Felsővárosi Óvodához integrálták a Forfa Óvodát, lebontása után innen a mozgássérült gyerekek átkerültek a Rákóczi Úti Óvodába. Engem is áthívtak, ez 1989 márciusában volt, azóta dolgozom a mozgássérült gyerekekkel.

 Melyek azok a tulajdonságok, amiket a legfontosabbnak tart egy óvodapedagógusnál?

 

A legfontosabb, hogy elfogadó legyen az ember. Ahány gyermek, annyiféle személyiség és mindenkivel a képessége, egyénisége szerint kell foglalkozni. Soha nem szerettem az uniformizálást. A mozgássérült gyerekek nevelésénél ez különösen fontos. Szerencsés helyzetben voltam, mert az óvodavezetőm, Csík Gabriella hasonló pedagógiai elveket vall mint én, mindig támogatott. A konduktorok tőlem idegen módszerekkel akarják a gyerekek fejlesztését megvalósítani. Teljesen jóindulatból teszik mindezt, mert egy mozgássérült gyereknek nagyon fontos, hogy fejlődjön a mozgása. Mindig azt gondoltam, ha a gyereket nem tudjuk motiválni és nem azért csinál valamit mert szereti, akkor mindez keveset ér. Ezekből voltak konfliktusok és ha nem olyan vezetőm lett volna, aki hasonló elveket vall, sokkal nehezebb a dolgom. Szerencsés voltam, mert mindig elismerték a munkámat. 1996-ban Klebelsberg díjat kaptam, majd később tanácsosi címet.

 

 

Soha nem éreztem. Tavaly már nyugdíjba mehettem volna, de nem akartam, eldöntöttem, még egy évet maradok. Nagyon meghatott, hogy nekem ítélték az Arany Katedra Emlékplakettet, nem számítottam rá, hogy megkaphatom ezt a rangos elismerést.