50 éves lenne ifj. Ocskay Gábor, a székesfehérvári jégkorong örök kapitánya

A kiváló támadó 2009 márciusa óta nincs velünk, de személyisége és alázata azóta is követendő példa minden hokikorcsolyát húzó fehérvári gyermek számára.

Kiscsicsó – ahogy mindenki szólította ifj. Ocskay Gábort – 1975. szeptember 11-én született Budapesten. A család két évvel később költözött a Királyok Városába, és ezzel kezdetét vette a fehérvári jégkorong aranykora. A szőke kissrác állandóan ott sertepertélt édesapja, idősebb Ocskay Gábor körül – sorsát nem kerülhette el, az első adandó alkalommal korcsolyát húzott, elindulva sikerekben gazdag pályafutásán. Személyiségét jól mutatja, mikor első profi korcsolyájáról beszélt: „Tizenöt éves koromban megkaptam életem első igazán profi korcsolyáját. Huszonötezer forintba került, s csak összehasonlításképpen mondom, hogy a Trabantunk akkoriban ötvenezret ért… Egész éjjel nem hagyott nyugodni a dolog, mert tudtam, hogy ezt nem engedhetjük meg magunknak, ezért másnap kértem, inkább vigyük vissza, mire édesapám csak annyit mondott: Nem visszük, mert ezt megérdemelted. Ez volt az első nagy dicséret, amit tőle kaptam.”

A fehérvári fiatalok a ’90-es években kiharcolták a lehetőséget a bizonyításra, bemutatkozhattak a felnőttek között. A tehetséges garnitúrából is kimagaslott a Palkovics – Ocskay – Zalavári támadótrió, akikre ma is jó szívvel emlékeznek a szurkolók. Az első nagy sikerig rögös volt az út, előbb a Ferencváros, majd a Dunaferr állta a Volán útját. A szorgalmas, céltudatos és mindenre elszánt 19-es vezérletével végül 1999-ben – éppen Dunaújvárosban – aranygóllal csúcsra ért a csapat. És innen nem volt megállás, a két Fejér megyei csapat évekre kisajátította a döntőt, páratlan években a Volán, páros években a Dunaferr volt a bajnok.

Betegségekor sem adta fel, hogy visszatérjen szeretett sportágához. Bajnokként harcolt, és mikor újra kikorcsolyázott a Raktár utca jegére, jobb volt, mint valaha. Következett az EBEL-kaland, majd a 2008-as divízió I-es világbajnokság, ami a magyar válogatottat a világ túlfelére, Szapporóba szólította. A többi pedig már történelem… Azon a varázslatos április 19-i napon az esélyesebb Ukrajnát legyőzve feljutottunk a legjobbak közé. Kiscsicsó számára öröm és megtiszteltetés volt minden egyes nap, mikor felölthette a válogatott mezét. „Magyar ember lévén a válogatottság számomra sportpályafutásom megkoronázása, gyermekkori álmom valóra válása. Csodálatosabb dolgot nem lehet elképzelni egy sportoló karrierjében, mint amikor több ezer magyar énekli a nemzeti Himnuszt egy győztes meccs után! Hála az Égnek, ezt csapatunk tagjai már sokszor átélhették.”

A szapporói csoda után türelmetlenül várta az A-csoportos svájci világbajnokságot, de 2009 márciusában jött a szörnyű hír – hogy elveszítettük őt –, amely megdöbbentette az egész nemzetet.

Felsejlik ezernyi emlék: a ’99-es katartikus bajnoki cím, a parázs hangulatú Dunaferr elleni csaták, a fakanálcsel, az elszánt tekintet és maximális koncentráció minden buli előtt, és a győzelmek utáni önfeledt ünneplés.

Ifjabb Ocskay Gábor soha nem viselte más klub mezét, büszke fehérváriként mindig a végsőkig küzdött társaiért. És az Alba Volán 19-es mezét sem öltötte magára azóta más, az az övé immár örökre.

Szellemisége és öröksége ma is elevenen él – emlékének ápolása közös felelősségünk. Boldog születésnapot az égi jégpályán, Csicsó!