Megható, szívhez szóló rendezvénnyel adták át a Vörösmarty Társaság régi-új otthonát

Az első estén, a nyitányon az Ég felé törekvő című rendezvényen Eszterhai Katalin, a népszerű író, dokumentumfilm-rendező volt a Vörösmarty Társaság vendége.

Aki amúgy Kanadában él, de itthon a Csak nőknek kiadó és klub Szeretet nagykövete. Eszterhai Katalin, aki az Eszterházyk egyik ágának a gyermekeként született, olyan kicsi súllyal, hogy nem is anyakönyvezték, mert úgysem marad meg. De ő élni akart, és él is. Mesélt arról a korról, amikor a rendszer a grófi családot nyomorba taszította, Szabolcs megyében Gyulaházán, a kis faluban tengették mindennapjaikat. Beszélt édesanyja meséiről, aki halálos ágyán azt kérte tőle, ha már nem lesz, írjon neki leveleket, ha lehet nagy betűkkel, mert hiszi, hogy azt elolvassa valahogy, valahol azokat. E 47 levél könyv formájában meg is jelent. Katalin úgy véli, hogy hiszi, tudja, reméli, hogy a Mama ott ül valamelyik csillag szélén, és szemüveggel olvassa azokat a sorokat, szavakat, amit nem mondhatott el sosem. Katalin mesélt a szeretet, az ölelés fontosságáról, hiszen az ölelésnél összeér a szívünk. Beszélt arról, hogy sikeres honi újságíróként Olaszországban kötöttek ki, úgy érzi, Olaszországot valójában őrá szabták, ott találta meg igazi önmagát. Két év után Kanadában telepedtek el, mert egyik ismerőse írta, ott még a fű is zöldebb. És Eszterhai Katalin csak beszélt, beszélt. Csodás szavak hagyták el az ajkát, figyelni kellett rá, öröm volt hallgatni őt. Amikor befejezte, odamentem hozzá, kértem és kaptam egy ölelést tőle és a szívünk tényleg összeért.

Szép este volt.

Ezen a szép estén beszélgettünk Bobory Zoltánnal, a Vörösmarty Társaság elnökével a végre immár mögöttük hagyott nagyon nehéz két esztendejükről.

Voltak a Társaságnak olyan tagjai, akik érezték, hogy reménytelenné vált minden és nincs tovább. De a Vörösmart Társaság azért él hosszú évtizedek után is, mert a nehéz helyzeteket az akarat, a szándék és a remény megoldotta. Most is úgy volt. Vannak veszteségeink, vannak, akik a süllyedő hajót szeretik elhagyni, de a többség az kitartott a nehéz napokban is – mondta az elnök.

Kikhez tudtak fordulni ez idő alatt. Kik segítettek anyagiakban, helységben és kik lelkiekben

Elsősorban magunkra számíthattunk és azokra a tagjainkra, akik az első pillanattól kezdve az utolsóig mellettünk álltak. Ehhez a „harchoz” kitartás kellett. Azt azért mindig is hittem a jövőben nagy bizakodással és őszintén, ismerve Cser Palkovics András polgármester úr szándékait, hogy ez a kulturális társaság, ez az érték nem mehet veszendőbe. Ebben a hitben éltük végig ezt az időszakot. Különböző intézményekbe jártunk, mentünk helységet és lehetőséget kérve. Döbbenetes volt, hogy akadt olyan városi intézmény, melyik csak terembérleti díjért fogadott volna bennünket, de persze erre nem volt lehetőségünk.

A „bájoló lágy trillák, tarka képzetek” sohasem szólaltak meg a lelkükben...?

Á, sosem! Az irodalom sok mindenre megtanított bennünket, arra is, hogy szeretet és a kitartás kell mindenekelőtt. Azt hiszem, hogy a Vörösmarty Társaságot nagyon sokan szeretik, és ez nekem, nekünk nagy erőt adott ehhez a nagyon nehéz küzdelemhez.

Már újra van helyiségük, hazaértek hát. Mernek nagyot álmodni a közeljövőt, a jövőt illetően?

Most az egész világban, az országban is olyan helyzet van, ami nagyon nehéz, a kulturális életben pedig különösen nehéz hosszú távra előre tervezni. De őszintén hiszek abban, amint tettem ezt eddig is, hogy a kultúra, a nyelvünk, ez a fantasztikus, csodálatos magyar nyelv nyerni fog!

A következő napokban a határon túli magyar irodalom napjait rendezik. Hány „Magyarországból” mennyien érkeznek majd Székesfehérvárra?

Azt gondolom, hogy a határon túli magyar irodalom egyik legszínvonalasabb rendezvénye lesz az idei. Az anyagiak miatt két napra kellett lerövidítenünk a rendezvényünket, de rendkívül gazdag és erős két napban lesz ez a két nap. Ami a résztvevőket illeti, a Kárpát medence összes országából várunk magyar írókat és költőket, a honiakkal, a helyiekkel együtt.