A 95 éves Csabai Pétert születésnapja alkalmából Deák Lajosné önkormányzati képviselő köszöntötte. Az egykori motorversenyző, aki a gépek, a munka és a sport világában találta meg a helyét, így vallott eddigi életéről.
„1931. július 31-én láttam meg a napvilágot Székesfehérváron. Egy olyan korban születtem, amikor az emberek számára a munka, a család és az egymás iránti tisztelet jelentette az élet biztos alapját. Édesapám, Csabai Péter a Gázgyárban dolgozott, édesanyám, Bognár Mária pedig a családról gondoskodott. Gyermekkorom a Gáz utcához kötődik, ahol egyszerű, dolgos, szeretetteljes családi környezetben nevelkedtem.
Már fiatal éveimben megtanultam, hogy az ember értékét nemcsak az határozza meg, amit elér, hanem az is, ahogyan dolgozik, ahogyan másokhoz fordul, és mennyire becsüli meg mindazt, ami körülveszi.
Iskoláimat a belvárosi iskolában kezdtem, amelyet akkoriban elemi iskolának neveztek. Később a Széna téri iskolában folytattam tanulmányaimat, majd a Polgári Fiúiskolában fejeztem be az alapokat adó éveket. Ezek az esztendők sok emléket hagytak bennem: a tanulás mellett már korán megismertem a felelősség és a kitartás fontosságát.
Az iskola után a szakmatanulás útjára léptem. Lakatosinas lettem Csörgő József lakatosmesternél, ahol három éven keresztül sajátítottam el a szakma minden fortélyát. A mesterség megtanított a pontosságra, a türelemre és arra, hogy minden elkészült munkadarab mögött ott legyen az ember becsülete.
1949 húsvétjának hetében kezdtem dolgozni a Vadásztölténygyár lakatosüzemében. Fiatal voltam, tele akarattal és kíváncsisággal. A munkám iránti szeretet és a szorgalmam hamar észrevehetővé vált, ezért még abban az évben lehetőséget kaptam arra, hogy megkezdjem tanulmányaimat a Kohó- és Gépipari Technikumban.
Az élet azonban közbeszólt. 1951-ben katonai szolgálatra vonultam be. Két évet töltöttem Kiskunfélegyházán egy tüzérezrednél, majd a hadosztály autóalkatrész-műhelyében dolgoztam. Ez az időszak sok tapasztalatot adott, és megtanított arra, hogyan lehet különböző emberekkel együtt dolgozni egy közös cél érdekében.
1953-ban hazatértem, és befejeztem a technikumot. Ezt követően visszatértem a gyár világába, amely később egész szakmai életem meghatározó helyszíne lett. Üzemlakatosként kezdtem, majd termelésirányító lettem, végül tizenhat éven át üzemvezetőként dolgoztam. Több üzemegység, köztük a Ságvári üzem is hozzám tartozott. Büszke vagyok arra, hogy olyan közösségeket vezethettem, ahol emberek százai dolgoztak együtt, és ahol közös erővel születtek meg a termékek, köztük a híres Dongó motorok is.
A munkám mellett mindig ott volt az életem másik nagy szerelme: a motorsport. A Magyar Honvédelmi Sportszövetség tagjaként motorkerékpár-versenyző lettem. 1954-től 1969-ig versenyeztem, majd edzőként folytattam ezt az utat. A szakosztály, amelyet vezettem, nyolc országos bajnoki címet szerzett. Ezek az eredmények nem egyetlen ember sikerei voltak, hanem egy összetartó közösségé, amely hitt a munkában, a kitartásban és a fejlődésben.
A motorok iránti szeretetem nem állt meg a versenyzésnél. Mindig érdekelt a szerkezetük, a működésük, a fejlesztésük. Még saját motorkerékpár tervezésével is foglalkoztam. A gépek világa számomra nem pusztán technika volt, hanem alkotás, gondolkodás és szenvedély.
Életem egyik legfontosabb ajándéka a családom lett. Fiatalon ismertem meg a későbbi feleségemet, aki a Videotonnál dolgozott. Összeházasodtunk, és két gyermekünk született: egy lányunk és egy fiunk. Ma három unokával büszkélkedhetem, két lányunokával és egy fiúunokával. Ők jelentik számomra az élet egyik legnagyobb örömét és büszkeségét.
Szakmai munkám sok lehetőséget adott arra is, hogy külföldre utazhassak. A Videoton révén eljutottam Lengyelországba, Bulgáriába, az NDK-ba, a Szovjetunióba, az NSZK-ba, valamint Csehszlovákiába. Ezek az utak nemcsak munkát jelentettek, hanem új tapasztalatokat, új emberek megismerését és annak bizonyosságát, hogy a magyar szakemberek tudása a világ sok pontján értéket képvisel.
Ha visszatekintek az elmúlt 95 évre, szerencsés embernek érzem magam. Azt csinálhattam, amit szerettem: dolgozhattam a szakmámban, alkothattam, sportolhattam, és közben egy szerető család vett körül.
Gyermekkoromban gyakran kérdezték tőlem, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? Mozdonyvezető vagy pilóta? A sors végül más irányba vezetett. Nem mozdonyvezető és nem pilóta lettem, hanem egy olyan ember, aki a gépek, a munka és a sport világában találta meg a helyét.
Van azonban egy emlékem, amely különösen mélyen megmaradt bennem. 1945-ben, tizennégy éves koromban néhány diáktársammal téglát tisztítottunk és kalodába raktuk. Akkor odalépett hozzánk a telep egykori tulajdonosa, és azt mondta: „A kisebb darabokat is tegyétek félre és tisztítsátok meg, hogy a kőművesnek ne kelljen elvágni a téglákat, mert az is pénz.” Egyszerű mondat volt, mégis egész életre szóló tanítás lett belőle. Megértettem, hogy minden érték számít, semmit sem szabad könnyelműen eldobni, és minden munkát – legyen az bármilyen kicsi vagy nagy – becsülettel kell elvégezni - ez a gondolat végig kísért egész életemben.
2026. július 31-én, 95 éves koromban hálával tekintek vissza az útra, amelyet bejárhattam. Hálás vagyok a családomért, a munkámért, a sportért, a barátokért és minden emberért, aki valamilyen módon része volt ennek a hosszú történetnek.
Az ember életét nemcsak az évek száma teszi gazdaggá, hanem azok az emlékek és értékek is, amelyeket maga után hagy.”
