Akit háromszor is karanténba zártak - beszélgetés Brückner Ákos Előd atyával

 A 2020-as nagyböjt „kötelező" lett és az elhatározásokat sem magunk tesszük már meg. Brückner Ákos Előd ciszterci plébánossal beszélgettünk.

Brückner Ákos Előd, a ciszterci rend örökfogadalmas tagja. 1933. június 24-én született Budapesten. A Győri Szeminárium spirituálisa majd a Budai Ciszterci Rendház házfőnöke, 2011-től a Székesfehérvári Ciszterci Nagyboldogasszony templom plébánosa és a Ciszterci Szent István Gimnázium spirituális vezetője.

Kezdeném ott, hogy az életemben ez a harmadik karantén-helyzet.

1944 karácsonyától 1945 februárjának végéig - Budapest ostroma idején - pincében kellett, hogy tartózkodjunk. Egy bomba a szemközti házba csapódott, de azt is túléltük. Kemény dolog volt, nem csak az állandó életveszély miatt, hanem utána a lakások megrongálódása miatt még hosszú heteket töltöttünk a pincében. 1956-ban, a forradalom és szabadságharcot követően, novemberben, decemberben még hosszú ideig nem lehetett munkába, iskolába menni. A harmadik karanténom ez a mostani.

Biztos, hogy ennek valamilyen jó oldala is kell, hogy legyen, mert a Jóisten sosem tesz valamit úgy, hogy ne lenne benne a feltámadás élménye, akármilyen kálváriákat járunk meg előtte. Istentől kaptunk olyan értelmet és akaratot, - ez lelkünk két nagy funkciója, - hogy képesek vagyunk bizonyos dolgokkal megküzdeni.

Egy ennyire eszeveszetten rohanó világban ez a leállás alkalom arra, hogy valamiképpen a lelkünk utolérjen bennünket. A karantén-jelleg mellett kell, hogy legyen elcsendesedés, odafigyelés is, mint a nagyböjtnek egy nem keresett, de nagyon is fölkínált lehetősége. Alkalom az önnevelésre, önfegyelmezésre, böjtre és felelősségvállalásra.

Másokért és magamért is felelek.

A Jóisten ajándéka, hogy helyreigazít bennünket és megadja a lehetőséget, hogy - akár kemény paraméterek között is - vállaljuk a javulást, megtérést.

„Ne féljetek!” - szinte a rögeszmém ez a bibliai felszólítás, amely 365 helyen szerepel a Szentírásban és II. (Szent) János Pál pápánk is ezt hagyta ránk útravalóul.

Én sem vagyok különösebben bátor, de azért most beállok a sorba, nemcsak magamra figyelve. Ma a keresztények legfontosabb erénye lenne, hogy legyenek bátrak. Megfontoltan, józanul természetesen, tehát nem a vakmerőség szintjén.

Óriási mesterem Robert Sarah bíboros, aki több könyvet is írt a csendről, legutóbb pedig „Európa naplementéről”. Ezek a kötetek nagyon erősen hangsúlyozzák a reményt, megalapozottan reménykeltők.

Megvan a lehetőség, hogy még időben észhez térjünk.

Pontos leírást ad arról, hogy mi az elszabadultság, a technika rabigája, amely sokszor uralkodik rajtunk. Ha hagyjuk.

Az élet szent. A család szent. A családhoz pedig nem lehet hozzányúlni, mert az élet alapja.

Az Úr Szentlelke különös módon szól hozzánk, belülről irányít minket vagy eszünkbe juttat bizonyos dolgokat, amiktől az ember jobb, nemesebb lesz, tevékenyebb mások felé.

Az Istennel való találkozásnak soha nincsen zárlata, vele mindig lehet kapcsolatot teremteni, nála mindig van adás és vétel. Isten még soha, senkinek sem fordított hátat, az ember fordított neki hátat.

Ha valaki egy kicsit a napfényre megy, Isten fényességébe áll, azzal jót tesz magának is, környezetének is. Észre kell venni, hogy teljesen más hitben élni, mint nem és ott sem mindegy, hogy milyen hitben.

Mi Jézus Krisztus, Isten fiának hitében és barátságában akarunk élni. Ő felkínálta nekünk, hogy a barátai lehessünk és ennek a barátságnak jegyében őt nem lehet elzárni tőlünk, vagy minket tőle.

Az imádság, a jótett és egy kis önfegyelem a lélegzetvételünk Isten felé.

Erre számtalan alkalom van. Ha valaki erre odafigyel, akkor bizonyosan nemesedik. Hitünk nem hónaljbrossúra és nem ideológiai,- és még csak nem is a szó szoros értelmében vett vallási rendszer.

A hitünk egy kapcsolat.

Az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Bennük, egymással, embertársainkkal. Istent nem lehet kizárni, csak én tudok elzárkózni előle.

Persze, ne beszéljünk fölényesen; nem olyan könnyű Istenre ajtót nyitni, odafigyelni. Az embernek a saját belső gátjait kell legyőznie ahhoz, hogy az ajtó kinyíljék. A szívem kapuját kell kitárni, nem az Isten kapuja van bezárva.

Az ember próbáljon a valóság teljességében gondolkodni, miközben arra uszítanak, hogy csak a pillanat számít. Élvezd az életet, a napot itt és most, csak a pillanatnyi hangulatra figyelj.

Én nem a kellemeset keresem, - bár az sem zavar - hanem a boldogot, a boldogítót.

A kellemes nagyon rövid távú, a boldogság mindig az örökkévalóságig húzódik el. Igyekszünk távlatban gondolkodni, örök életben és ezen a Földön is az életünk teljességében, értelmes kitárulásában.