A zene Vörös Tamás családi hagyománya, életfogytig tartó örömforrása

A kiváló jazz zenésszel beszélgettünk a lemezről, a zenéről, az életről.

A nagyon hosszú idő óta tartó, több évtizedre visszatekintő ismeretségünk miatt nézzék el a tegező stílust.

Az, hogy zenész lettél óvónő édesanyádnak köszönhető? Ki terelt a muzsika irányába?

A vér... A Vörös család zenészeket jelent hosszú múltra visszatekintve. Édesapám is zenész volt, csak sajnos nagyon fiatalon halt meg. Nagyapám, dédnagyapám, szép-nagyapám mind zenész volt, ennél tovább nem jutottunk a kutatásban.

Miért pont a négyhúros hangszert választottad?

Ez érdekes, még anyám is kérdezte, hogy miért pont a basszusgitár, a bőgő? Erre csak a viccel tudtam válaszolni, nevesen, hogy hegedűvel könnyebb menekülni, mint zongorával. Hat évig zongorázni tanultam a zeneiskolában, de rosszul jöttem ki belőle, tetszett a bőgő, a mély hang. A nagybátyám az Ősfehérvár étteremben bőgőzött, hozzá jártam kezdetben tanulni a hangszert.

A '70-es években lehettél lázadó ifjú. Mi hatott rád, hiszen a '60-as évek nagy ifjúsági lázadó hulláma ekkorra már elült. Mitől lettél másabb ifjú, mint más? Megfogott a '60-as évek szelleme?

Nem. Sem a Beatles, sem a többi korábbi évtized zenéje nem hozott izgalomba. A rock annál inkább! A Deep Purple, a Led Zeppelin, a Black Sabbath jelentette számomra a kiinduló pontot. Aztán egyszer valaki mutatott nekem King Crimson, Emerson, Lake and Palmer, Jethro Tull lemezt, és innen jött a progresszív rock szeretete, ettől pedig már csak egy lépés volt a jazz, a jazz-rock. Herbie Hancock, Miles Davis, és ezek hallgatása után már elkötelezettje lettem a jazz zenének, a színtiszta jazznek.

Olyan húsz éves korodban álmodoztál arról, hogy a zene jelenti számodra az életformát, a megélhetést, no és arról, hogy ne adj ég, világhírű leszel...?

A húszéveseket ugyan mit érdekelte, hogy vajon megélünk-e a zenéből? Akkor volt a jóléti társadalomnak nevezett valami, tudtuk, hogy fizetést úgyis kapunk, a saját köreinkben akkor nem nagyon foglalkoztunk azzal, hogy ki, mennyit kap, a lényeg, hogy volt fizetésünk. Igen, igazad van, persze, hogy világsztár akart lenni az ember, aztán a főiskola elvégzése közepette jöttem rá, hogy túl nagy a magasság a számomra, és túl kicsi is vagyok hozzá, és bizony át kellett értékelnem a világsztárság álmát... Húszévesen lángoltunk, bár a külföldi zenéket leginkább csak hírből ismertük, esetleg külföldi adón hallhattuk, végtére csak ebben a kis országban élhettünk. A Krakkói Jazzfesztiválra el tudunk menni, de ott is ugyanolyan nyomorúság volt, mint nálunk. De persze senki nem törődött azzal, hogy hú, mennyivel jobb lenne a Woodstocki fesztiválon fellépni, jó volt nekünk ott, ahol voltunk, ahol éltünk, ahol zenélhettünk.

Milyen utat jártál be attól a pillanattól kezdve, hogy azt mondták, ez a Vörös Tamás egész ügyes gyerek addig a pillanatig, amíg te lettél A Vörös Tamás?

Sima utam volt. Nekem nagyon tetszett az akkori rendszer, ott volt nekünk, a fiataloknak az Építők Művelődési Ház, az Arany János utcai Ifjúsági Pinceklub, a megyei Művelődési Központ, az Ifjúsági és Úttörőház, az Öreghegyi Művelődési ház klubjai. Pezsgő élet volt a városban, mi és a hasonló korú fiatalok jól éreztük magunkat itt, Sikivel az élen.

Eljött az idő, mikor nem csupán játszanod kellett, hanem nem középiskolás fokon taní-tani. Furcsa volt ez a számodra?

Nem akartam tanítani sosem! Az történt, hogy a nagyobb koncertek után odajöttek hozzám olyan 16 éves forma srácok, hogy tanítsam őket a hangszerre. Mondtam, nem akarok tanítani, hiszen magam sem tudok még úgy igazán, de aztán addig fűztek, amíg beadtam a derekamat, és tanítani kezdetem friss hévvel azt, hogy én miként, milyennek képzelem a bőgő, a basszusgitár játékot.

Hány lemezed jelent meg eddig?

Ami konkrétan rólam szól, a mostani, az MF a második. Négy éve jelent meg a Vörös Tamás Projekt egy, ugyanezekkel a formákkal, igaz régebbi számokat is felvettünk arra, olyanokat, amiket 15, 20 éve írtam. Most olyan világot élünk, ahol sok kütyü segíti az alkotómunkát, és a mostani lemezemre olyan dalok kerültek, amit 60 éves fejjel, letisztult lélekkel írtam. Bár volt sok olyan hanghordozó – meg nem tudom számolni azokat -, amin közreműködtem session zenészként, de azok nemcsak az enyémek voltak.

Az új lemezed egy, vagy többfajta stílus jegyében készült?

Ha az az egy stílus, hogy jól érezzük magunkat abban a zenében, amit csinálunk, akkor ez egy stílusú lemez. Ezek olyan zenék, amelyben öt tehetséges ember jól érzi magát, és ki tud benne teljesedni. Nem szeretem azt a fajta muzsikát – bár csináltam sokáig -, amikor kötve van a kezem. Itt nincs ilyen, szabadon engedtem a srácokat, a kötöttséget az jelentette az adott dalokban, hogy megvolt a rendszer, az alap, egy váz, amit megírtam, és abba a hangszerek már szabadon „beszélhettek”. Egy kritikus szétszedte az anyagot, és azt írta, hogy a poptól a reggaen át a kemény jazzig minden van benne, ettől jó, és ezzel egyetértek.

Székesfehérváron mindig volt egy, két tehetséges muzsikus gyerek. Ma kicsit szélesebb a merítési lehetőség. Beért egy jó generáció?

Ez annak köszönhető, hogy volt korábban egy kiváló népművelő csapat a városban, akik olyan közeget tudtak teremteni a hajdani Aczél elvtársas TTT rendszere ellenére, amiben a fiatalok zenéje is gyönyörűen belefért. Nem bántották a népművelőket sem, és ők hagytak érvényesülni, zenélni bennünket is. És ha egy városban kialakul egy ilyen mag, az hozza, húzza magával a többieket, az újabb generációkat is. Az szívfájdalmam, hogy Cser Palkovics Andrást és korát leszámítva e műfajnak nem volt megfelelő respektje politikailag. Pedig egy politikus rengeteget tudna segíteni!

A jazz igazi kortárs zene, az igen régi időktől a máig, a jövő időig, hiszen Bartókon nőtt fel az összes jazz zenész még Amerikában is!

-Jó, jó, de ne feledd, a jazz fesztivál Székesfehérváron, élt, él, és reméljük élni fog...!

A popularitás ma nagy divat, amit el tudok fogadni, külön köszönet a városnak, hogy a Jazz fesztivált még mindig meg tudtuk, és reméljük továbbra is meg tudjuk rendezni, és szerencsére erre szépszámú közönség kíváncsi. Bár nem értem, hogy az év székesfehérvári zenei nagy rendezvényén, a Zene Világnapján miért nem volt egy jazz zenész, vagy a műfaj egyik munkása sem díjazva? Igaz, a Jazz fesztivált támogatják, ami öröm, már csak a hagyományai miatt is. És jó, hogy tehetjük, tesszük, köszönjük is ezt, mert a Bartók Béla téri rendezvényeink a műfaj ünnepnapjai, és sok ember jön el, aztán sok ember távozik onnan esténként örömmel, mert a műfaj legjobb hazai, időnként külföldi előadóit láthatták a téren. Mert ez a műfaj éves nagy ünnepe!