A fehérvári zsidóság deportálására emlékeztek a Mártírok emlékcsarnokában

Az 1941-ben még 2075 tagú székesfehérvári hitközségből az 1946. évi összeírás szerint mindössze 289-en maradtak. A kiűzetésre és halálra ítélt embereket a „gettógyűjtőházakba” zárták és 1944. június 6-án a város peremére, a vasút melletti Szabó-téglagyárba hurcolták. A téglagyárban 1944. június 10-e és 13-a között semmilyen élelmezés nem volt, és itt már többen öngyilkosságot követtek el. A 2743 zsidó ember végső elszállítására június 14-én került sor. Erre a tragédiára emlékezett a Fejér vármegyei és székesfehérvári zsidóság vasárnap a Mártírok emlékcsarnokában.

A Fejér megyei zsidóság deportálásának 82. évfordulójára emlékeztek

A résztvevőket elsőként Barna Ágnes, a Székesfehérvári Zsidó Hitközség elnöke köszöntötte, majd Székesfehérvár polgármestere emlékezett.

„A holokauszt során több ezer fehérvári zsidó polgártársunkat hurcolták el kegyetlen és embertelen haláltáborokba, elszakítva őket szeretteiktől, otthonuktól, a város közösségétől. Az ő emlékük és elvett méltóságuk előtt rójuk ma le kegyeletünket. Ez a tragédia figyelmeztetés minden korban arra, hogy megtörténhetett és megtörténhet bármikor, ha nem okulunk belőle. Az elődök bűneiből, hibáiból kötelességünk tanulni és emlékeztetni mindig, hogy miért fontosabb a szeretet a gyűlöletnél, hogy mindig azt keressük, ami minket összeköt, és ne azt, ami szétválaszt.” – hangsúlyozta dr. Cser-Palkovics András. A polgármester fontosnak nevezte, hogy Székesfehérváron ma is van egy élő zsidó közösség, amely megvallja hitét, tiszteli és élteti hagyományait, kulturális örökségét az emlékezés mellett.

Dr. Zima András, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója Holokauszt-áldozatok és -túlélők leszármazottjaként osztotta meg gondolatait a 82 évvel ezelőtti események kapcsán. „Emlékezni egyet jelent közösséget vállalni és emlékezni a gyászolókkal, de jelenti az újrakezdést, az építkezést is. Építeni alapokra lehet, de nem a múlt romjaira, hanem a megmaradt, stabil alapra. A zsidó közösség Székesfehérváron, vidéken, de a fővárosban is súlyos veszteségeket szenvedett. Egy olyan világ semmisült meg, amelynek alapjait a XIX. század második harmadában rakták le, a századfordulón teljesedett ki, a két világháború között került nehéz helyzetbe, de a vészkorszak után is hivatkozási alapot és intézményi kulisszákat nyújtott a zsidó élethez." Dr. Zima András szólt a történelem ismeretének fontosságáról. „Az alaposan dokumentált események ismerete formálja a jelent, és reményeim szerint a jövőt. Akit nem ismerünk, arról könnyebben mondunk ítéletet, arra könnyebben tekintünk tőlünk eltérőként, akivel szemben megengedünk olyan cselekedeteket, amelyeket nem szeretnénk, hogy velünk vagy környezetünkkel szemben elkövessenek. A hasonlóság meglátása, tudatosítása együttérzéshez vezethet, ami a személytelen ítélkezésnek és a kirekesztésnek veheti elejét. Ebben ragadható meg talán a magyar történészszakma felelőssége is.”

A megemlékezésen, amely az Óvoda utcai Holokauszt-emlékműnél, majd az Izraelita temetőben folytatódott Schreier Norbert, az Ábrahám fiai zenekar művésze énekelt, gyászimát, Kaddist mondtak az áldozatok emlékére Barabás László rabbijelölttel és Fekete Dániel kántorral.