Halottak napi koncert Fauré gyönyörű Requiemjével a Ciszterci templomban

Az Alba Regia Szimfonikus Zenekar Ünnepi bérletének nyitóestjén a kiváló francia zeneszerző, Gabriel Fauré gyönyörű Requiemje, valamint finom szövésű kórusművei szólaltak meg.

Halottak napi koncert az Alba Regia Szimfonikusoktól

A koncert előtt Vargha Tamás Székesfehérvár országgyűlési képviselője és Ruff Tamás a zenekar igazgatója köszöntötte a közönséget.

"Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár."

Kosztolányi Dezső Halotti beszédéből idézett Vargha Tamás Székesfehérvár országgyűlési képviselője és mint mondta minden emberi lét egyszeri és megismételhetetlen csoda önmagában, gondolatainkban és alkotásainkban. Ez a csoda adjon reményt és vígaszt valamennyiünknek, ne csak Halottak napján és ne csak a fájdalmas órákban.

Szép hagyomány, hogy ünnepeinket, megemlékezéseinket zenével tesszük teljessé - mondta Ruff Tamás az Alba Regia Szimfonikus Zenekar igazgatója és köszönetet mondott Brückner Ákos Előd atyának, hogy méltó otthont adhat a Ciszterci templom a koncertnek.

És ezután elkezdődött az áhítat majd másfél órája. Az Ars Oratoria Kamarakórus előbb egyedül, aztán a Vox Mirabilis Kamarakórussal közösen mennyei hanggal, lelket simogató szépséggel szólaltatta meg Duruflé és Fauré kórusműveit, előbb csak a legősibb hangszer, az emberi hang által, de a két kórus közös előadását már orgona is segítette. Angyalok kara volt ez, megannyi gyönyörűséges árnyalattal, csipkefinomsággal.

És jött az est másik csodája, az Alba Regia Szimfonikus Zenekar előadásában Fauré talán legismertebb kompozíciója a szoprán és bariton szólóra, vegyes karra, zenekarra és orgonára írt hét tételes Requiem (op. 48). A hangok játékossága, a zenekar ihletett előadása betöltötte a templomot, az ember behunyta a szemét, és „látta” amint szárnyalt a szépség, és beleborzongott, hogy az elhunyt szerettei szellemei ott táncoltak szemei előtt. Ott volt a korán elveszített fiú fura grimasza vagy dacos pillantása egy, egy csíny után. Érezte édesanyja kezének simogatását, amikor aggódva érintette fia lázas homlokát. Apja fotókon látott képe is bevillant, akit szinte nem is ismert, mert még egyéves sem volt, amikor itt hagyta őket, elrabolta tőlük a halál. Hallotta barátját, aki délelőtt lefeküdt pihenni, aztán örökre elaludt. És közben a zene áthatotta, a hegedűk magasan zengő lágy hangjába néha belehasított a fúvósok érces megszólalása, miközben a lélek szemei előtt pörögtek tovább a képek. Látta az edzőt, aki napról napra fogyott el, aztán nem volt tovább. Feléledtek a nemzeti gyász képei, a történelem, ’56 képzelt harcai, az elesettek, az áldozatok ismeretlen arcai.

Nem, nem, nem félt, hiszen a múlt szeretett képeit sodorta felé a zene lüktetése.

A szerző, Fauré szerint: „Azt mondták, hogy a Requiem nem fejezi ki a halálfélelmet. Valaki a halál altatódalának nevezte. De én így látom a halált: boldog szabadulásnak, az örökkévaló boldogság felé való törekvésnek, nem pedig fájdalmas élménynek.”

Szép gondolatok. A Requiem nem volt a halál altatódala, de ébren lehetett álmodni a hol volt, hol nem volt időkről. A mű utolsó tétele a megnyugvást jelentette szelídségével. Emlékeztünk, és jó volt emlékezni.

De az élet él, és élni akar…