Aki „alulról” ismeri teljes Fehérvárt: 90. születésnapján köszöntötték Kusicza Antalt

Van, aki végigtáncolja az egész életét, én végigdolgoztam! – mondja az 1936-ban született Kusicza Antal. Hangjában semmiféle csalódottság, vagy szomorúság nincs a munkás évtizedekért, hanem a büszkeség és az élet szeretete sugárzik belőle.

A ma is kiváló egészségnek örvendő ünnepeltet pénteken Viza Attila önkormányzati képviselő látogatta meg, hogy átadja neki a gratuláló emléklapot és Székesfehérvár Önkormányzatának ajándékait. A vendéget Antal saját sütésű diós kiflivel várta, no meg sok-sok történettel, amiből egy igazán dolgos életút rajzolódott ki az őt hallgatók előtt.

A születésnapos egy rettentően szegény paraszti család ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot Súron. „Amikor manapság mélyszegénységet emlegetünk, az semmi ahhoz képest, amiben nekünk kellett életben maradni! Szüleim a földjükből próbáltak megélni gazdálkodóként, de ez nem volt egyszerű abban a korban. Hamar befogtak minket a munkába. 10 éves koromban elveszítettük az édesanyánkat, édesapám pedig az I. világháborúban olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy mentálisan soha többé nem tudott felépülni. Így aztán nekünk, gyerekeknek kellett valahogy működtetni, életben tartani a gazdaságot.” – idézi fel a gyermekéveket Antal. A bátyja a második világháborúban orosz fogságba került, ahonnan 48-ban csupa csont és bőrként tért haza.

Antal mindig szeretett volna bányász lenni, így az ötvenes években a balinkai szénbányában előbb csillésként, segédmunkásként, majd később vájárként a fronfejtésben dolgozott. „Súron nagyon tetszett nekem egy lány, Erzsi, aki akkor az osztálytársam volt, de később mindkettőnk elkerült otthonról. Aztán tíz évvel később mind a ketten visszamentünk a faluba egy zenés mulatságra, ahol vettem a bátorságot és táncra hívtam. Egész éjszaka együtt táncoltunk, senki nem szólította le tőlem, na, innen indult a kalandunk!” – folytatja csillogó szemmel élete történetét Antal, aki nem sokkal később, a kemény bányamunkával összespórolt 50 ezer forintból újdonsült feleségével Székesfehérváron, az Attila utcában vett egy felújítandó házat. Közben elvégezte Budapesten az Ybl Miklós Építőipari Technikum termelésirányító szakát, s elhelyezkedett az ALTERRA Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál. 1965-ben pedig megszületett gyermekük. „Kislányt vártunk, nem is készültünk fiúnévvel, így amikor az orvos gratulált az egészséges kölyökhöz, s kérdezte mi lesz a neve, csak az Antalt tudtuk rávágni!” – teszi hozzá nevetve az ünnepelt.

Kusicza Antal azon kevesek közé tartozik, akik valóban úgy ismerik Székesfehérvárt, mint a saját tenyerüket.

Sőt, ő a várost szó szerint „alulról” is ismeri: munkásságához kötődik ugyanis a föld alatt húzódó székesfehérvári közműhálózat jelentős részének kiépítése, korszerűsítése. Oroszlánrészt vállalt például a város első, a Bakony utca végén megépült szennyvíztisztító telepének megvalósításában, de a főgyűjtőcsatornák kiépítésében is. Ugyancsak részt vett a rákhegyi, 600 milliméteres gravitációs vízvezeték kiépítésében, a hármashídi szűrő- és szivattyúház felépítésében is. És akkor még nem beszéltünk az öreghegyi, a feketehegyi és a maroshegyi szennyízvezetékekről, vagy a Belváros alatt húzódó csatornákról sem, amelyek nyomvonalát és műszaki adatait töviről-hegyire ismeri Antal. A szakember ugyan 1996-ban nyugdíjba vonult, de olyannyira nem bírta a feladatnélküliséget, hogy aztán visszament dolgozni, s egészen 2003-ig építette Székesfehérvár közműveit.

„A Palotaváros távfűtésének kiépítése idején sokat dolgoztunk Biczó Piroska és Siklósi Gyula régésszel is, nagyon jó emlékeim vannak róluk!” – idézi fel élete képkockáit az ünnepelt, aki négy fontos szót sorol fel élete sorvezetőjeként: biztonság, bizalom, minőség, pontosság. „A hatalmas kivitelezések során a biztonság, a dolgozók biztonsága volt az egyik legfontosabb, a minőségből soha egy fikarcnyit nem engedtem, a pontosság a szívem csücske, a bizalom pedig mindig is alapvetés volt nálam. Többezer embert ismertem meg a 40 év alatt, s bizalom nélkül mindez nem ment volna.” – summáz a születésnapos, miközben büszkén mutatja a kiváló munkájáért kapott sok-sok elismerést.

Sajnos a felesége, akit sokáig ápolt, négy éve már nincs közöttünk, de vigasztalja őt két unokája és öt dédunokája, no meg az emmarózai kert, ahová most is gyakran kijár, hogy a szőlőt rendben tartsa. Egy dolog miatt aggódik csak: másfél év múlva lejár a jogsija, s vajon utána megkapja-e még az engedélyt a vezetésre? Merthogy imád vezetni. No meg a kertet sem lehet elhanyagolni!