Vakler Lajos, szerkesztő-riporter volt a hétfő esti vendég a Királykút Emlékházban

Vakler Lajos bő két évtizede a Fehérvár Tv munkatársa; korábban a sportszerkesztőség vezetőjeként dolgozott, majd a kulturális, illetőleg beszélgetős műsorok specialistája lett, számos dokumentumfilmet rendezett. (a teljesség igény nélkül; „Székesfehérvár anno – 1934-38”, „Üzenet a jövőnek – 1988”, „Szent László nyomában Erdélyben”, „Szent István emlékek Rómában”) A Fehérvári beszélgetések 1-2. könyvek szerzője, amely sorozatnak előkészületben van a harmadik kötete.

„Sárszentmihályon nőttem fel. A kastélyparkban, ha úgy tetszik, amely otthonunk és játszóterünk volt - ma már sajnos nem látogatható. Remek gyerekkorom volt.

A „Népköztársaság tanulója” voltam. Ez azt jelentette, hogy elsőtől nyolcadikig kitűnő. Emellett futballoztam, 1975-ben „az év serdülő labdarúgója” címben részesültem, közel ötven ifi válogatott mérkőzésem van.

Közben nem hanyagoltam az olvasást sem, Verne regényein, valamint Petőfin és Arany Jánoson nőttem fel. Két középiskolába jártam.

A Teleki angol-orosz tagozatos osztályában kezdtem, 1974-ben, ahová velem együtt két falusi gyereket vettek fel. Akkoriban rengeteget utaztam, volt olyan félév, amelyből két-három hónapot is külföldön voltam - úgy az ifi válogatottal, mint a Videotonnal - különféle mérkőzéseken, edzőtáborokban. 1976-ban a Heysel stadionban játszottunk, olyan csapatokkal, mint a Manchester United, a Chelsea, az Anderlecht vagy a Standard Liége. Bejártuk nyugatot, így az én életemből a nyolcvanas években kimaradt, hogy micsoda szenzáció Bécsbe utazni.

Labdarúgó pályafutásom legnagyobb sikerei, hogy kétszer is a Fradit vertük meg az ifi bajnokság döntőjében.

Mindezek miatt aztán a Vasvári sportosztályába kerültem át, Lakos Imre tanár úr segítségével. Soha nem bántam meg ezt a döntést, mert így olyan nagyszerű tanáraim lehettek, mint Sobor Antal és Román Károly tanár urak, akik magyart, illetőleg történelmet tanítottak a sporttagozatos osztályban.

Aki, akkor tőlük nem tanult meg szépen írni, helyesen beszélni, nem borult le egy kicsit az irodalom előtt.. ráadásul mi, a kicsit lenézett sportolók voltunk” - válaszolta Vakler Lajos az első, gyermekkora és kora ifjúsága meghatározó élményei után érdeklődő kérdésre.

Érettségi után bevonultam katonának.

„Kevesen mondhatják el magukról, hogy a magyar labdarúgás valamennyi osztályában játszottak, én Szegeden játszottam NB-1-ben, rövid ideig, mert kiestünk. NB-1/B-ben Szentendrén, a honvéd csapatban. NB-2-ben Várpalotán játszottam és a MÁV Előrében, Székesfehérváron. NB-3-ban a Honvéd Szondiban, megyei első osztályban Polgárdiban és Velencén, megyei másodosztályban Szabadbattyánban, míg a járásiban (jelenleg megyei harmadosztály) Dégen, ahol abbahagytam. Katonaként sajnos szerepet játszottunk a totóbotrányban, ami véget vetett pályafutásomnak.” - foglalta össze sportkarrierjét a vendég. (Azért kaptak pénzt, hogy elszántabban harcoljanak a győzelemért, tehát nem eladták a meccset. - a szerk.)

Végül a szociológia-szocioterápia felé vezetett utam.

„A dégi nevelőotthonban kezdtem dolgozni. Szerettem ott lenni, a kastélyban kaptam szolgálati lakást, a helyi csapatban fociztam, ahol - más szintet képviseltem - sztárként kezeltek. Ez három évig tartott, majd Velencére kerültem.

1988-ban a Székesfehérvári Kríziskezelő Központ alapító munkatársai között voltam.

A rendszerváltás idején ugrásszerűen megnőtt a hajléktalanok száma – nem telt még el azóta kellő idő, hogy ezt feldolgozzák - a szociológusok sem. A nyolcvanas években csövesekként emlegettük őket, elsősorban Budapesten, de Fehérváron is voltak néhányan. Akkoriban a nagyvárosokban is ugrásszerűen megnőtt a számuk; 1991-92 körül óriási leépítések voltak, ez beindított egy dominó-effektust, nem volt munka, tönkrement a család, alkohol, válás. A férfi előbb albérletbe, aztán munkásszállóra végül az utcára került. Ez egy szűk keresztmetszet, általánosítás, a lényeg azonban:

Székesfehérváron sürgősen kellett egy hely - jelesül a Kríziskezelő Központ, amely a harmadik ilyen volt az országban, Budapest és Szekszárd után. Ezután még dolgoztam a gárdonyi családsegítőben, majd teniszpályákat béreltem Agárdon két büfével.” - elevenítette fel a múlt történéseit a Penna Regia-díjas újságíró.

„A sajtóval a kapcsolatom úgy kezdődött, hogy játékos dolgokat addig is írtam. Írtam például a Romana című újságba romantikus történeteket, sőt egyszer az enyém lett az év története.

Komolyra fordítva a szót; a Tündérhegyre, Budapestre jártunk fel különféle tanfolyamokra, a hajléktalansággal kapcsolatosan. Lévai Katalin, volt esélyegyenlőségi miniszter keresett meg, hogy szerepet vállalnék-e az akkor megjelenő Esély című társadalompolitikai folyóirat szerkesztésében.

Zseniális elmék alkották a szerkesztőséget, például Hankiss Elemér, Gombár Csaba, Lévai Katalin főszerkesztésében, több kolléga is a Népszabadságnál vagy a Magyar Nemzetnél folytatta azután.

Áldott emlékű barátom, Sipos József, a Fehérvár Tv akkori főszerkesztője 1998-ban felkínálta, hogy készítsek sport témájú beszélgetéseket. Szintén ekkoriban figyeltem Bakonyi Pista „Kávéházi szegleten” című műsorát, amelyet azóta is példaértékűnek tartok.

A sportszerkesztőnek akkortájt különféle okok miatt távoznia kellett és akkor Sipos József kinevezett a helyére. Az egy nagyon erős sportszerkesztőség volt abban az időben; a Somos-fivérek, akik később olimpiákat is megjártak, Ferencz Balázs, a hírlap jelenlegi sportszerkesztője, Mayer Oti, aki az M1, illetőleg Duna Tv-hez került, Ludmann József, Lugosi Balázs és Németh Zolika, nyolcfős sportszerkesztői csapatunk volt. Fehérvár sportváros. Ez idő tájt háromszor lett bajnok az Albacomp, Vidi meccsek, jégkorong, kézilabda.

Akkoriban egyáltalán nem voltak tematikus sportcsatornák, minden mérkőzést közvetítettünk, beharangozók, összefoglalók, nagyon komoly volt a nézettségünk.

Aztán sajnos bekövetkezett, hogy meghalt Dezső Pista. Pista vitt mindent, ami kultúra, beszélgetés. Addig is készítettem már filmeket, de úgy, hogy fajsúlyosan csak ezzel foglalkozzam, arra nem volt mód és lehetőség. Akkor Sipos József feltette a kérdést, amin nem kellett sokat gondolkodnom.” - mesélte televíziós munkájáról a vendég.

„Csak nagyon kevés városban van olyan kulturális élet, mint Székesfehérváron. Gondoljanak bele, van Versünnepünk, van dalünnepünk, a Fehérvár Hangja, tánc ünnepünk, a Fehérvár Táncosa, kitűnő kezekben van a Vörösmarty Színház. A Királyi Napok fantasztikus, a Koronázási Ünnepi Játékok egyedülálló mindenféle értelemben, nemzeti ünnepeink méltóságosak. - zárta gondolatait Vakler Lajos.

Az eseményen részt vett Dr. Horváth Miklósné önkormányzati képviselő is.