Új kötet a koronázóbazilika és a hozzá köthető embertani leletek újkori forrásairól

Korabeli oklevelek, összeírások, régi térképek, fotók, összesen 91 irat került be A székesfehérvári királyi bazilika és embertani leleteinek forrásai (1688-1937) című kötetbe, amelynek bemutatóját csütörtökön este tartották a Városi Levéltár és Kutatóintézetben.
2026.11.20. 14:01 |
Új kötet a koronázóbazilika és a hozzá köthető embertani leletek újkori forrásairól

Nem kis feladatot vállalt Kertész Balázs történész és levéltáros, a székesfehérvári Városi Levéltár és Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, amikor belevágott annak a kötetnek az összeállításába, amely egy csokorba fűzi az egykori Nagyboldogasszony királyi bazilika és a hozzá köthető csontmaradványok levéltárban fellelhető, újkori forrásait. A feladat nehézségéről dr. Csurgai Horváth József levéltárigazgató beszélt az elkészült kiadvány csütörtök esti bemutatóján, megköszönve a Civitas Regia 2038 Nonprofit Kft-nek, hogy felkarolták, ösztönözték a munkát.

Dr. Belényesy Károly, a Civitas Regia 2038 ügyvezetője hozzátette: egyfajta küldetésük is, hogy mecénásként – a város önkormányzatának anyagi támogatásával – segítsék az ilyen kiadványok megvalósulását. Kiemelte, a Hereditas Civitatis Albae Regiae sorozatban idén elsőként a mohácsi csata és időszakának történetét feldolgozó kötetet jelentették meg, ennek a sorozatnak a második része a most bemutatott könyv, amelyet minden székesfehérvári, illetve középiskolai tanárnak eljuttatnak, ezzel is segítve, hogy a pedagógusok és rajtuk keresztül a fehérvári diákok is minél több ismerettel gazdagodhassanak Székesfehérvár történelmét illetően.

Kertész Balázs kötetét dr. Biczó Piroska régész mutatta be, kiemelve, hogy mivel a Városi Levéltár középkori és török kori anyagot nem őriz, a legkorábbi iratok Fehérvár végleges visszafoglalásának évéből, 1688-ból származnak, a gyűjtés felső időhatárát pedig a romkert kialakításához kapcsolódó 1936–1937. évi ásatások jelentették. Mint mondta, régészként, művészettörténészként korábban nagyon nehéz volt a koronázó bazilikához kapcsolódó történeti forrásokat „összehalászni”, mára ez elsősorban Kertész Balázs munkájának köszönhetően jóval könnyebbé vált. A kiadványba összesen 91 irat, térképek és képanyag került be, ezek között elsősorban népösszeírások, tanácsi közgyűlési, törvényhatósági iratok szerepelnek.

Az egyik első irat például az 1600-as évek végéről, a török utáni visszaköltözés időszakáról szól, amelyben az egykori bazilika romjait Zeughausként, azaz fegyvertárként említik: ebben az időszakban a templom megmaradt részeit tehát erre a funkcióra használhatták. Egy 1755-ös irat mindkét bazilika, tehát a mai Szent István és a régi Nagyboldogasszony bazilika rendkívül siralmas állapotáról szól, 1779-ben pedig Séllyei Nagy Ignác, a Székesfehérvári Egyházmegye első püspöke panaszkodik arról, hogy a város délen és keleten is el akar venni az egyházhoz tartozó területekből, de az nem derül ki, hogy a város mit válaszolt erre. Az biztos, hogy 1792-ben a két fél kiegyezett és létrejöttek a püspökség azon határai, amelyek aztán a Romkert 1937-es kialakításáig így is maradtak.

Szintén a levéltári iratokból derül ki, hogy 1818-ban a város megkezdi a Gaja patak mocsaras árterén átvezető Hosszú híd kőből történő újjáépítését, amelyet elmosott az árvíz. Ehhez pedig a királyi bazilika alapfalainak és épületének köveit használták fel. Az építkezés emlékére egy dokumentumot is elhelyeztek a híd alapjában, miszerint a „Nagy Templom fundamentum kövei maradványából” építette Riedler József kőművesmester és Fiedler Mihály főpallér. 1839-ben, amikor a Püspöki Palota kútjának vizét kivezető csatornát ásták, több egymáshoz közeli sírra bukkantak, amelyekből feltehetően 12. századi, rendkívül értékes arany viseleti tárgyak kerültek elő (ezeket egyébként a Nemzeti Múzeumban őrzik). A forrás tanúsága szerint már ekkor arra kérték az egyik mérnököt, hogy ha középkori falmaradványokat talál, készítsen azokról rajzokat. Sajnos ezeknek nincs nyoma, ugyanakkor könnyen lehet, hogy ezek aztán később más korabeli helyszínrajzokba beépültek. 1840-ben a püspökség hozzájárul, hogy a város is termelhet ki köveket a püspöki kertből, ám ha ott további kincseket találnak, azok a püspököt illetik. (Sajnos további, nagy jelentőségű leletek innen nem kerültek elő.)

Az ezt követő források az 1848-as leletekhez, III. Béla és Antiochiai Anna megtalálásához kapcsolódnak: az írások szerint már 1847 augusztusában találnak oszlopokat, falakat az artézi kút ásása közben. Megbízzák Kálinger Izidor városi főmérnököt, hogy örökítse meg ezeket, ám rajz sajnos ebből az időszakból sem ismert. 1848 májusában újra folytatják a munkát, ekkor a levéltári iratok szerint a földből már kilátszódott egy vörösmárvány sír, ám végül csak december 5-én találták meg Antiochiai Anna sírját. Ekkor – idézte fel Biczó Piroska – láthatóan megszaporodnak a tanácsi ülések, jegyzőkönyvek és már december 7-én kérik a Nemzeti Múzeum, Érdy János segítségét, s döntést hoznak arról, hogy amennyiben még találnak leleteket, azokat a város lakói számára közszemlére ki kell tenni.

A következő nagy csoportot a Henszlmann Imre 1862-ben kezdődő ásatásairól készült iratok jelentik, aki Szent István temetkezési helyét kívánta megtalálni. Az általa feltárt sírokból előkerült csontvázakat, csontokat faládákba helyezte, majd a jegyzőkönyvek szerint átadta Székesfehérvár városi hatóságának. A ládák – feltehetően 10-11 – később a székesegyház altemplomába kerültek, ám sajnos 1894. október 23-án, amikor a csontokat Török Aurél antropológusnak tudományos vizsgálatra átadták, már csak öt ládáról van szó. Érdekes adalék, hogy Henszlmann Imre azért ásatott 1874-ben a püspöki kertben, mert akkor a püspöki szék éppen betöltetlen volt. A város utcáin is folytatni kívánta a munkát, a város pedig kijelenti, akkor áshat, hogy ha azt a sok földet elhordatja, amit ’kihányt’ az útra, mert az gátolja a közlekedést. A 19. század végének iratai, érthető módon a királycsontok körül forognak, kiderül például, hogy III. Béla király és felesége, Antiochiai Anna ünnepélyes újratemetésén, 1898. október 21-én a budavári Nagyboldogasszony-templomban Székesfehérvárt háromtagú küldöttség, Havranek József polgármester, Báró Fiáth Pál főispán és Kalocsay Alán országgyűlési képviselő képviselte. 1929-ből származó döntés, hogy a Püspöki Palota kerítésére ki kell függeszteni a koronázóbazilika alaprajzát, hogy mindenki megismerhesse a nagyszabású épület történetét. Az 1936-37-ig terjedő időszak egyik utolsó irata pedig az, amelyben a város hozzájárulását adja a Romkert kialakításához.

Kertész Balázs a részletes ismertetést követően elmondta, a kötet összeállításában a legnagyobb kihívást az jelentette, miként lehet a Városi Levéltár „irattengerében” a számára fontos forrásokat megtalálni. Ehhez a szakirodalmi forráshivatkozásokat hívta segítségül, amelyek aztán további ötleteket adtak ahhoz, hol érdemes kutatni. Mindezt a munkát pedig jelentősen segítette Csurgai Horváth József levéltárigazgató, akinek köszönetét fejezte ki. Azt sem rejtette véka alá, hogy a Nagyboldogasszony bazilikáról és annak történetéről további források rejtőznek többek között a Magyar Nemzeti Levéltárban, a székesfehérvári Püspöki Levéltárban és az Országos Széchényi Könyvtárban is. De ezek feldolgozása már egy újabb izgalmas feladat!