A középkori Magyar Királyság koronázótemplomának romjai 1938 óta tekinthetők meg Székesfehérvár belvárosában. A látogatók zömének mégsem a koronázások fenséges pillanatai ötlenek eszébe, hanem az itt eltemetett királyok sírjainak végzetes sorsa. Mint írja a középkori jogfelfogás csak a Székesfehérváron történt koronázást tekintette legitimnek.
A romok között sétálva az egykori koronázási ünnepségeket ugyanúgy nehéz elképzelnünk, mint azt, hogy a most műkőlapokkal jelölt sírgödrök némelyikében egykor valamelyik magyar király, illetve családtagja nyugodott. A székesfehérvári Szűz Mária-prépostság templomában 15 magyar uralkodót temettek el, a sírok helyéről a templomon belül alig árulnak el valamit a források. Így a XIX. század, a templom maradványai iránti fokozott érdeklődés kezdete óta hol kissé délibábos, minden tudományos alapot nélkülöző próbálkozások, hol a források hézagosságából következő, először helyesnek tűnő, majd megcáfolt tények láttak napvilágot a történettudomány világában is. Így napjainkban is, az egykori templom csaknem teljes területét feltáró ásatások és írott források közreadása ellenére, kevés biztosat mondhatunk el a Székesfehérváron eltemetett királyok sírjainak a helyéről, síremlékeiről - írja Biczó Piroska.
A székesfehérvári Szűz Mária-prépostság templomát Magyarország első királya, az 1083-ban szentté avatott István alapította. Ez uralkodásának második felére esett, ekkorra már mögötte volt jó néhány fontos egyházi intézmény, elsősorban püspökségek és székesegyházaik, Bencés-rendi monostorok létesítése. E tekintélyes templomok bármelyike szolgálhatott volna temetkezési helyéül. István király azonban Fehérváron egy birodalmi méretű királyi kápolnát építtetett, ahova temetkezett is. Végakaratát írott forrás ugyan nem őrizte meg, de nyilvánvaló, hogy környezete a nem váratlanul elhunyt, idős, beteg uralkodót kívánságának megfelelően temette el.
Fehérvár választása nem volt véletlen, a vár (város) a Szentföldre vezető szárazföldi zarándokúton volt. Középkori forrásokban megemlítik Szent István székesfehérvári sírját, a király temetkezési helyéről és módjáról azonban csak egyetlen leírás szól, Hartvik püspöknek Könyves Kálmán király uralkodása idején szerzett legendája: „Szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték” – írta. A templom hódoltság kori pusztulásával – tornya 1601-ben felrobbant – a király sírhelye is eltűnt a föld színéről. 1938-ban, Szent István király halálának 900. évfordulóján a sírhely felkutatásának igénye nem merült fel, annak ellenére, hogy az egykori templom területén a XIX. századi ásatások után új feltárás kezdődött a romkert kialakítására. Ennek oka, hogy a templom romjai mellett 1938-ra felépített Szent István-mauzóleumban ma is látható szarkofágot 1930-ban újra felfedezte a kutatás. Az 1814-ben Székesfehérvárról a Nemzeti Múzeumba került kő sírláda eredete feledésbe merült, az Országos Levéltár nádori iratai között őrzött levél kísérőrajza tette lehetővé Varju Elemér számára, hogy származását tisztázza. Faragványai stílusából XI. századi készítését határozta meg, és a Hartvik által említett „fehér márvány szarkofággal” azonosította.
A sírral kapcsolatos tudásunk így gyarapodni látszott, hosszabb időre nyugvópontra jutott. Néha napvilágot láttak más elméletek is, hogy a szarkofág esetleg az ugyancsak Székesfehérváron eltemetett Imre herceg számára készült, vagy Géza fejedelemé volt, akinek székesfehérvári sírjáról egyetlen, kevéssé hitelesnek tűnő, XV. századi lengyel történetíró szól. Valójában azonban – talán Hartvik tudósításából következően – komolyan soha nem ingott meg a Varju Elemér adta meghatározás, a szarkofág és Szent István személyének az összekapcsolása. A szarkofág díszes faragása révén nem is volt kérdés, hogy az a király tetemét magában rejtve az épület padozatán állt. Varju úgy vélte István király kis legendájának és a Hartvik-féle legendának a földben nyugvó testről szóló soraiból, hogy a szarkofágot a király halálát követő trónviszályok idején a tetemmel együtt rejtették a földbe.