Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozata minden év február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánította. Ezzel Közép- és Kelet-Európában elsőként Magyarország döntött úgy, hogy legyen emléknapja a kommunizmus áldozatainak, akikről először 2001. február 25-én emlékeztek meg az Országgyűlésben és az ország középiskoláiban; azóta minden évben tartanak emlékünnepségeket.
Az emléknap időpontja azért február 25-e, mert 1947-ben a szovjet megszálló hatóságok ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárát, akit országgyűlési képviselőként mentelmi jog védett.
Ez volt az első lépés Magyarországon a totális egypárti diktatúra kiépítése felé, amely a kommunistáktól még távolságot tartó erők megfélemlítésével, az FKGP feldarabolásával járt, és megnyitotta az utat Nagy Ferenc miniszterelnök májusi eltávolítása előtt.
A szovjetellenes kémkedéssel és ellenkormány alakításával megvádolt Kovács Bélát 1951-ig magyarországi és ausztriai börtönökben őrizték, majd 1952-ben a Szovjetunióba vitték, ahol bírósági tárgyalás nélkül 25 év kényszermunkára ítélték. 1955 novemberében átadták a magyar hatóságoknak, de szabadságát csak 1956 áprilisában nyerte vissza. Az 1956-os forradalom idején földművelésügyi miniszterként, majd államminiszterként tagja volt a második Nagy Imre-kormánynak.
A forradalom leverése után kereste a kiegyezés lehetőségét, de amikor világossá vált számára, hogy ez nem lehetséges, visszatért baranyai szülőfalujába. Erőteljes nyomásra 1958 novemberében hozzájárult ahhoz, hogy a Népfront képviselőjeként az Országgyűlés tagja legyen, de betegsége miatt ténylegesen nem politizált. 1959. június 21-én halt meg, a szovjet hatóságok csak 1989-ben rehabilitálták. Kovács Béla önkényes fogva tartása a demokratikus jogok lábbal tiprásának jelképévé vált, sorsa példája azoknak, akiket ma a kommunizmus áldozataiként tartunk számon. Az Országház közelében álló bronzszobrát, Kligl Sándor alkotását 2002. február 25-én, letartóztatásának és elhurcolásának 55. évfordulóján avatták fel.
„A jövendő nemzedékek előtt kötelességünk feljegyezni a 20. század bűneit, és biztosítani, hogy azok soha ne ismétlődhessenek meg” – írta Milan Kundera cseh író. A kommunista diktatúrák értékelése, az áldozatok felkutatása és számbavétele a történettudomány feladata, de az áldozatok számát megbízható adatok híján csak becsülni lehet. Az 1997-ben Párizsban megjelent, hat szerző által jegyzett A kommunizmus fekete könyve levéltári kutatások és becslések alapján világviszonylatban mintegy 100 millióra teszi a kommunizmus áldozatainak számát. A világ több pontján – Prágától Budapesten át Washingtonig – állítottak már emlékművet a kommunizmus, illetve a totalitárius rendszerek áldozatainak.
Kelet-Közép-Európában a rendszer áldozatainak száma elérheti az egymilliót, ennyi ember vesztette életét kivégzés, éhínség miatt vagy kényszermunkatáborban.
Jóval magasabbra tehető azoknak a száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg nyomorított meg. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, megbélyegeztek, kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek, mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől.
