Lecsó, három felvonásban

A Lecsófőző Vigasságnak vannak állandó résztvevői, olyanok is, akik már a kezdetektől részt vesznek a város gasztronómiai fesztiválján. Ezek közé tartozik a Vörösmarty Színház csapata is, akik Soltész István színpadmester irányításával főzik a fehérvári teátrum lecsóját.

A csapat természetesen idén is részt vesz a fesztiválon, akármilyen sok teendőt is jelent számukra az évadkezdésre való felkészülés. Soltész Istvánt, a csapat főszakácsát a kezdetekről is kérdeztük.

– A fesztivál megalapítója, Sipos József a „Lecsó” indulásakor segítséget kért tőlünk, és azóta is mi adjuk a trónt és a koronát a mindenkori lecsókirály számára. Ezért cserébe mindig kaptunk lecsófőző helyet a fesztiválon. Először házi bandázásnak indult a dolog, de ahogy telnek az évek, egyre vérmesebb álmokat szövögetünk, és most már a komolyabb gasztronómia felé kezdünk elmenni. A célunk az, hogy mi is megalkossuk a saját lecsónkat, a vörös party lecsót, amelynek már a nevében is benne van, hogy vörös alapanyagokból készül.

– Mitől különleges a színházi lecsó?

– Minden alkalommal arra törekszünk, hogy valami ránk jellemző pluszt adjunk az ételhez. A tálaláshoz szükséges eszközöket a színház kelléktárából szedjük össze: olyan tálcákat, fatálakat varázsolunk elő, amelyeken látványosan lehet tálalni a lecsót. Arra is volt példa, hogy a tansütödében – éjszakát és fáradságot nem kímélve – sütöttek nekünk kenyértésztából egy szent korona-másolatot, és abban tálaltuk a zsűri elé a lecsót. Egy másik fesztiválon meg azt találtuk ki, hogy az Országalma legyen a tálalás középpontjában, ezért akkor egy hatalmas, 35 centi átmérőjű kenyértésztát sütöttek számunkra, annak a tetejét „kivéstük”, beleszedtük a lecsót, a közepére helyeztük az Országalmát, és így vittük a zsűri elé. Mindig ügyelünk az ilyen részletekre, és mindig nagy sikert is aratunk, amikor a zsűrisátor felé ballagunk a lecsónkkal.

– Minden alkalommal zsűrizteti a csapat a lecsót?

– Természetesen. Sőt, többször kerültünk a legjobb húsz lecsó közé, de még nem kaptuk meg a lecsókirályi címet. Ez egyébként nem is célunk, mindössze kíváncsiak vagyunk a zsűri véleményére.

– Hogy áll össze a csapat?

– Van egy állandó mag, akik egész nap jelen vannak a főzésen. Csodálatos titkárságvezetőnk, Rácz Mária végzi az adminisztrációt, részletes nyilvántartást vezet a felhasznált anyagokról és arról, hogy melyik évben hány főre főztünk – minden évben ezzel a listával indulunk bevásárolni. Állandó tűzmesterünk Bécsi Attila, a színház informatikusa, és konyhalányaink is állandóak, a színház gazdasági szekciójából, Harcos Edina és Felföldi Anikó vezetésével. A fiúkat dr. Matuz János művészeti intendáns mellett azok a színészek képviselik, akik tudnak és szeretnek is főzni, ők általában az elfoglaltságaiktól függően váltják egymást a bográcsok mellett.

– Csak lecsó készül a színház főzőhelyén?

– Nem, mindig sütünk-főzünk mást is. Tavaly például bepácoltam közel négy kiló tarját, amit öt és fél perc alatt pusztított el a társaság. Ezt rögtön reggel, még a lecsó előtt sütöttük meg tárcsán. Idén már hat kiló tarjával tervezem ezt előadni, ugyanebben a rendezésben: egy kupica szatmári pálinka, késfenés, a pácolt hús megsütése reggelire, aztán jöhet a lecsó. Utóbbiból két-három adagot szoktunk főzni: egy kis bográcsban mindig a zsűrinek készítjük a lecsót, a két nagyban pedig a színház munkatársainak, a színészeknek és a közönségnek főzünk.

– Mi a jó a közös főzésben?

– Az, hogy összeülünk. Hogy együtt vagyunk, beszélgethetünk, és úgy kommunikálhatunk, ahogy a hétköznapokban nem. Szükségünk van arra, hogy emberi nyelven beszélgessünk, hogy megértsük a másik problémáját, hogy adjunk magunkból egy kis emberséget. Itt, amikor lecsúszik egy-két feles és pár pohár bor, csökken a hétköznapi stresszből adódó görcs, lazulnak az emberek és jobban megnyílnak. Minden ilyen alkalmat meg kell ragadni ahhoz, hogy a csapat egységbe kovácsolódjon. Ahogy visszaemlékezem a régi színházra, itt egy nagy család volt – mindenki tudta a másik születésnapját, névnapját, ezeket mindig meg is ünnepeltük. Azóta felduzzadt a létszám, felgyorsult a világ: most a munkaidő végén mindenki rohan haza a családjához, úgyhogy már csak az ilyen alkalmak maradtak arra, hogy bebizonyítsuk: a komoly munka mellett lehet velünk komolytalankodni is.