Kamaraelőadás a Rózsavölgyi Szalon és a Vörösmarty Színház koprodukciójában

A darab szereplői jól szituált polgárok, jólétben, családban élnek, utazgatnak. Azt mondhatná valaki, akinek anyagi és egyéb gondjai vannak, hogy ezeknek az embereknek nem lehetne semmi bajuk az életben. Pedig nagyon is van. Az ötven éven át tartó, egymásba fonódó-gabalyodó történet során fokozatosan kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, semmi sem úgy történt, ahogy a szereplők visszaemlékeznek az életükre. Az emberi érzelmek, az emberi emlékezet csupa illúzióból próbálja felépíteni a boldogságnak, a szerelemnek hitt légvárát. Az előadás emberi kapcsolatokról, a társunkkal való együttlétről, magáról az életről szól. Miket veszünk észre, és miket nem, mik derülnek ki évekkel később. Mennyire figyelünk egymásra, mennyire tudunk egymás belső életéről, titkairól. Ami kívülről látva harmonikusnak tűnik, az valóságos-e, mennyi az alapja. Fanyar, egyszerre kacagtató és melankolikus hangvételével, nemes szórakoztatás keretében szól férfi és nő drámai felismeréseiről.

A darab érdekessége, hogy monológok sorozata; nagyon kevés dialógus van benne. A négy szereplő karaktere és jelleme úgy körvonalazódik a néző számára, ahogyan az egyes szereplők a saját környezetükről és partnereikről beszélnek. Milyen színben akarják feltüntetni magukat és mulasztásaikat a külvilág számára, ezt hogyan színezik, hogyan tompítják vagy minimalizálják. Viripajev hétköznapi helyzeteket teremt, mégis nagyon érdekesen bontakozik ki a négy ember gazdag jellemparádéja.