Szabó Márta a Fejér Megyei Bíróság informatikusa, de talán többen ismerik fotósként, a Főnix Fotóművészeti kör tagjaként. Mindössze három éve vett kezébe tudatosan fényképezőgépet, ez idő alatt az egyik nívós magazin év fotósa versenyén második helyen végzett. Márta első kiállítását már Eifert János, a hazai fotósélet egyik legnevesebb alakja nyitotta meg, majd általa jutott ki nemrégen Kínába, ahol ötszáz képet kellett készítenie Xinjiang tartományról. Interjúnkban Szabó Márta, arról beszél, hogyan kezdett el fotózni és hogyan jutott el Kínába, illetve megosztja velünk azt a mottóját is, hogy: “jó, ha van egy ember a képen”.
- Hogyan kerültél közel a fotózáshoz?
A fotózáshoz nem volt közöm egészen három évvel ezelőttig. Akkor vettem egy kompaktgépet, hogy majd kirándulásokon, baráti bulikon fényképezek, de hamar beleszerettem a fotózásba. A részletek fotózása, a pillanat megörökítése fogott meg. Mindig volt bennem valamiféle vonzódás a grafika, a vizuális művészetek iránt, hiszen a Képzőművészeti Főiskolára szerettem volna jelentkezni, ami sajnos nem sikerült. Azt hiszem, a fotózás által most jött ki belőlem az alkotás vágya.
- A jó fotósnak talán két fajtája van: az egyik, aki technikailag a tökéletesre törekedik, illetve akinek a technikánál sokkal fontosabb az érzés, amit átad a kép. Te melyik kategóriába tartozol?
Igyekszem technikailag is jó képeket készíteni, de sokkal fontosabbnak tartom, hogy milyen hangulata van a képnek. Mivel filmes gépet sosem használtam, talán sosem fogok tökéletesen fotózni. Ha nincs digitális fényképezés, talán sosem tetszik meg a fotózás. Türelmetlen vagyok ahhoz, hogy elvigyem a filmet előhívatni, várni, hogy olyan lesz-e a kép, amilyennek én láttam, amilyennek láttatni szeretném. A képeket manipulálni nem szeretem, az már egy másik kategória, de egy digitális képbe néha bele kell nyúlni, élességet, színegyensúlyt, kontrasztot állítani.
- Az egyik kedvenc műfajod az aktfotózás. Mi vonz az emberi meztelenségben és mivel teszed egyénivé ezeket a képeket?
Egyszerűen szépnek tartom az emberi testet. A formával és a modell beállításával is sok minden kifejezhető. Nem tudom, hogy mitől lesz rám jellemző egy kép, magamat másképp látom, mint mások. Mondják, hogy a képeim nagy része a stílusról felismerhető.
- Milyen témákat örökítesz még meg?
Először tárgyakat örökítettem meg, majd lepkéket, állatokat fotóztam. Egy idő után eljutottam az emberekig, most azt gondolom, kell egy ember a képre. Sok absztrakt képet készítettem, de végül igazán az emberek ragadtak meg. Számomra az emberábrázolásánál nem feltétlenül az érzelem a fontos, hanem mondjuk egy téren átmenő embernek a térhez viszonyított helyzete, vagy akár egy mozdulat is meghatározó lehet. Jó, ha van egy ember a képen, valahogy más lesz tőle a kép.
- Hogyan jutottál el Kínába és mi volt a feladatod?
Kétszer jártam Kínában. Az egyik utat az ott megrendezett fekete-fehér biennálénak köszönhetem. Egy pályázat eredményeként az országból a kiállításra küldött 10 fotóból az egyik az enyém volt, a MAFOSZ elnökével én is utazhattam. A másik út a Magyar Fotóművészek Szövetségének jóvoltából jött létre. Eifert Jánost hívták meg Kínába, azzal a lehetőséggel együtt, hogy munkája alapján ajánlhat egy magyar fotóst, aki szintén részt vehet a „Xinjiang tartomány 100 fotós szemével” elnevezésű rendezvényen. A fejenként 500 leadott fotóból 2007. novemberében rendeznek kiállítást Pekingben.
- Milyennek találtad Kínának ezt a vidékét?
A városi élet mellett szerencsére volt lehetőségünk a vidéki embereket is fotózni. Állatvásáron, bazárokban, piacokon, buddhista templomban is jártunk. A tartomány területén jellemzően kirgizek, mongolok, ujgúrok élnek. Az emberek mentalitása nagyon megfogott, késő estig kinn ülnek a házak előtt és beszélgetnek, igaz, hogy reggel nyolc órakor még nem nagyon látni az utcán senkit. Nyugodtak, stresszmentesek és nyitottak, nagyon könnyű velük kapcsolatot teremteni.
- Milyen képeket csináltál Kínáról?
Kínában nagyon jó lehetőségem volt portrékat készíteni, és remélem, sikerült bemutatni az ottani emberek karakterén, arcvonásain túl kicsit az életüket is.
- Fotóművésznek tartod magad?
Nem tartom magam annak, nem is tudom pontosan meghatározni, hol a határ, mitől lesz valakiből művész. Én fotósnak tartom magam, bár sohasem tanultam…
Szabó Márta képei Kínáról