Gondolatok a szépséges fájdalom napja, a Halottak Napja elé

De az évnek van egy napja, amikor elszorul a torok, megremeg a belső, érzékenyül a lélek, de fájdalmasan gyönyörű szép az emlékezet. E napon (is) azokra gondolunk, akiket elveszítettünk. Szeretteinket, barátainkat, a halhatatlan, öleletlen kedvest, aki csak benned volt, mert a fizikai valóságban nem jött össze az a vágyott ölelés. A gyertya lángja ég, el ne aludjék, az emlékezés fénye ez, ami megvilágítja a múltat, szépségesen szomorúvá téve a jelent. Szinte mindenki felkerekedik ezen a napon, elutazik messzire, vagy csak gyalog, ide a közelbe.

Reggel a Béla úti temetőben

A temetőkbe. Járás közben az őszi avar zizeg a lábak alatt, időnként szél fújja a lábaink elé rakott izgő, mozgó színes szőnyeget. A szeretett apa, anya, fiú, leány, barát, barátnő, sorstárs sírja előtt megállsz, néha ellenőrizhetetlenül mozdul a kezed, odébb raksz egy virágot, arrébb söpörsz egy levelet, miközben nyelsz nagyokat, és lelki szemeiddel felidézed a sírban fekvő alakját. Hej, de nehéz, szomorú pillanatok ezek! De az emlékezés megsimogatja lelked, elsimítja a gondolatráncokat, ilyenkor újra él benned, aki már valójában nincs, aki már csak az emlékezet varázslata.

Este pedig megannyi apró gyertya imbolygó lángja világítja a múltat. Beleborzongsz a látvány szépségébe, és szinte hihetetlennek tűnik ez a gyönyörűséges, fájdalmat világító, de mégiscsak az emlékezést szépítő röpke néhány pillanat.

Ugye, Te, Ön, és Minden élő átélte e pillanatokat, felélesztve az életteleneket a gyors filmként végig futó emlékezet kockáin?