Farsangi batyubál - így mulatoztak régen Fehérváron

Lukács László néprajzkutató elmondta, hogy régen a farsangi időszakban rengeteg bált tartottak a város vendéglőiben és a katolikus művelődési házban, a mai Szent István-teremben. Az egyes társadalmi rétegek, például a földművesek, a cserkészek, a jogászok, az önkéntes tűzoltók vagy éppenséggel a cigány zenészek külön mulatoztak. „Fehérváron a huszadik század első felében több ezer földműves élt, akik városrészenként külön-külön báloztak a katolikus művelődési házban. A legmódosabbak, a legnagyobb területtel rendelkezőek a felsővárosiak voltak, akiknek a farsangvégi bálját gazdabálnak hívták. A palotavárosiak és az alsóvárosiak a kevésbé tehetős gazdálkodók közé tartoztak, így ők egy másik hétvégén báloztak. A jókedven túl ezeknek az események az volt a célja, hogy a legények megismerkedjenek a hozzájuk illő társadalmi helyzetű leányokkal.” - mondta el Lukács László.

 

Mindegyik bál a batyus bálok közé tartozott, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy lányok, asszonyok kosarakban, fehér kendővel átkötött batyukban vitték a rántott húst, a házi kenyeret és a süteményeket, míg a legények, férfiak demizsonban az öreghegyi bort. A bálon a legények felkérték a lányokat táncolni. Éjfélkor a lány a táncpartnerét a családja asztalához hívta, és közösen megvacsoráztak. A mulatság általában reggelig tartott. Amikor a lány és a szülei haza akartak indulni, akkor a legény és a zenekar a Rákóczi-indulóval egészen a kapuig kísérte őket. Természetesen a zenészek a plusz szolgáltatásért némi borravalót is kaptak.

A bálozás hagyománya és szokásai később, a szocializmusban is megmaradtak. A felsővárosi Hegyi Ferencné Jutka néni elmesélte, hogy ilyenkor a háziasszonyok igyekeztek kitenni magukért, és a hús mellé finomabbnál finomabb süteményeket készítettek. A batyubálba sokan vittek például fánkot, vagy hájas pogácsát. „Egyszer anyukám a batyubálra diótortát sütött. El is készült vele, majd kitette az udvarra hűlni. Csak egy dologra nem gondolt, hogy a tacskónk is megkívánja a süteményt, és beleeszik. Volt is nagy riadalom, de szerencsére megoldotta a problémát.” – mesélte nosztalgiázva Jutka néni, majd hozzátette: a bált mindig a Szent István-teremben tartották, mert három-négyszáz ember itt fért el kényelmesen.

 

A nagy esemény mindig hétkor kezdődött, amikor megérkeztek a családok, kipakolták a bort és a süteményeket. A rántott hús, a fasírt és a kenyér csak később, este tíz órakor került az asztalra. Az egyik teremben az idősebbek fúvós zenére szórakoztak, míg a fiatalabbak a szomszédos helyiségben modernebb dallamokra táncoltak. „Éjfél után a zenekar egyik tagja, általában a harmonikás, odament az asztalokhoz, és egy kis borravalóért eljátszotta a társaság nótáját. A többiek ilyenkor vele énekeltek. Ha dalos kedvű volt a társaság, akkor a nótázás hajnali kettő-háromig is eltartott.” - tette hozzá Jutka néni. Ezután ismét a táncé volt a főszerep. Majd hajnali öt körül előkerült az asztal alól a pálinka is. A mulatság általában reggel hat-hét óráig tartott, de Jutka néni szerint volt arra is példa, hogy csak reggel tízkor lett vége. Ilyenkor aki amennyire tudott, hazament – vagy hazavitték. Akik pedig érezték magukban az erőt, azok hazafelé menet még beugrottak a misére is.