Boldog békeidők nyaralásai - az örömre való hajlandóság

Fónagy Zoltán a XIX. századi magyar társadalom- és művelődéstörténet kiváló kutatója, akit különösen érdekel a hétköznapi élet. Tudományos ismeretterjesztő írásai olvasmányosan szólnak az átlagemberek mindennapi életéről, tárgyi világáról és mentalitásáról. Fehérvári előadásán a boldog békeidők nyaralási, utazási szokásairól hallhattak az érdeklődők.

A polgári nyaralás szokásának kialakulását vázolva Fónagy Zoltán a legfontosabb előzmények között említette az erőteljes városiasodást és az ezzel párhuzamos technikai fejlődést, ami megkönnyítette az utazást. „A vasút elterjedése előtt az emberek túlnyomó többsége egész életében nem járt szülőhelyétől néhány tíz kilométernyi távolságnál messzebb, az utazás a rossz útviszonyok és a közlekedési eszközök fejletlensége miatt sem volt vonzó kaland.” – mondta el az előadó, aki szerint az utazás korábban csak kevesek kiváltsága volt, az arisztokrácia és a nagykereskedők járhattak csak távoli vidékeken. Fónagy Zoltán blogján olvashatjuk, hogy „az úthálózat gerincét a postautak adták, amelyek azonban még a XIX. század közepén is csak minden tizedik települést érintettek. A mainál háromszor nagyobb történelmi Magyarországon mindössze négyezer kilométert tett ki az úthálózat.”

Az előadásból kiderült, hogy az „egészségturizmus” már a polgári nyaralás kezdeteitől a legerősebb irányzat volt, a polgári középosztály tagjai közül a legtöbben a nyaralásuk céljaként az egészség megőrzését vagy helyreállítását tüntették fel. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy az ember tehet valamit a saját egészségéért, ennek megőrzéséért leginkább az Istenhez imádkoztak. A nyaralás egyfajta vágyódás is volt a természetben való rekreáció, feltöltődés iránt, amelytől egyre messzebb kerültek az emberek a fejlődő városokban. A legfontosabb nyaralóhelyek kezdetben Balatonfüredtől Karlsbadig mind az ivókúrára használt gyógyvizek körül alakultak ki. A „wellness” általában hat hétig tartott, a férfiak néhány hét után visszamentek dolgozni a városba, de a feleség és a gyerekek az üdülőhelyen maradtak és hétvégenként látogatta őket a családfő.

Micsoda sorscsapás, hogy egyre gyanúsabb lett minden örömféle! Ezentúl a munkának lesz egyre jobb és jobb a lelkiismerete: az örömre való hajlandóságot ezentúl „pihenési igénynek” bélyegzik és az még saját maga előtt is szégyelli önmagát. „Ennyivel tartozom az egészségemnek” – így beszélnek az emberek, ha véletlenül rajtakapják őket, hogy vidéki kiránduláson vesznek részt.” – idézett Nietzsche Vidám tudomány című művéből az előadó a XIX. századi viszonyokat jellemezve.