Április 4-én Derzsi János rendezésében mutatta be a Vörösmarty Színház Sarah Kane 1994-es Szétbombázva című drámáját a Pelikán Fészekben. A darabot a nézők figyelmébe a Catet alakító Kerkay Rita ajánlja.
Ha valaki megkérdezi, kinek ajánlom ezt a darabot, mindig ez a mondat jut eszembe: "Ez nem az a sztori ami érdekelné az embereket". A szívem szakad meg mindig, amikor a takarásban állok, és elhangzik ez a szöveg. Egy bulvár újságíró mondja egy katonának, – aki miközben fegyvert szegez rá – könyörög, hogy írja meg a háborús borzalmakat, hogy eljusson az emberekhez, hogy tudjanak róla. Úgy érzem Sarah Kane ebbe a jelenetbe kódolta a darab mondanivalóját. Ez a darab egy segélykiáltás a közönnyel szemben. Hogy merjünk beszélni, hogy megelőzhessük a katasztrófákat. 2019 áprilisában mutattuk be a darabot, és az idei évadban is műsoron marad. Jó érzés volt látni, hogy mégis sokakat érdekel ez a sztori. Az egyik előadás után egy közönségtalálkozó keretein belül beszélgettünk a nézőkkel azokról a társadalmi jelenségekről, amiket a darab felvet: kirekesztésről, idegengyűlöletről, másságról.
Úgy gondolom, ez a színház legfőbb feladata, hogy felmutasson bizonyos problémákat, amikből tanulhatunk, hogy ne a saját bőrünkön tapasztaljuk meg. Szerződtetéskor kaptam egy nagyon megtisztelő feladatot: keressek egy drámát, amin színészként és látványtervezőként is szívesen dolgoznék, és ami beleillik a Pelikán új, progresszív arculatába. Az izgatott, hogy olyan szöveget találjak, amivel valami fontosat közölhetek. Sarah Kane darabjai már egyetemista koromban nagy hatást gyakoroltak rám, mert durvaságuk ellenére mindegyiket áthatja a humanizmus. A Szétbombázva egyenlőségjelet tesz a szalonrasszizmus és a világméretű pusztítások közé. Ian hétköznapi figurája, aki fröcsög a gyűlöletbeszédtől tulajdonképpen egy előképe a háborús bűnös Katonának.
Cate a totális ellentétük. Elutasítja az erőszak minden formáját. Feltétel nélkül minden emberhez empátiával közelít. A darab során érik felnőtté, de a személyiségét a tragédiák nem tudják megtörni.
Alkotótársaimmal együtt célunk volt, hogy egy személyes, intim előadást hozzunk létre. Ezért választottuk helyszínnek a Pelikán Fészek nézőforgalmi részét, ami korábban nem szerepelt játszóhelyként. A történet egy hotelszobában játszódik. Mindenki látott már szálloda belsőt, nem akartuk az általánost megjeleníteni. A klausztrofób érzetet, az egyszerre jelenlevő otthonosság és idegenség érzését akartuk megidézni. Illetve egy "kukkolda" jelleget létrehozni, amiben a néző mint egy szemtanú van jelen. Nem lát mindent tökéletesen a lépcsőfokok takarásában, de mégis mindent érzékel. Szerettük volna, ha létrejön egy döntési helyzet: Odanézek? Nem nézek oda? De mi is az amit én nézek? Biztos, hogy akarom látni? A nézők jelenítik meg azt a láthatatlan világot is, ahova Cate átlép, amikor rohama van. Derzsi János, a darab rendezője arra kért, hogy kommunikáljak a nézőkkel, mintha a vízióim lennének. Mintha egy titkos szövetség lenne köztünk. Istenről, halálfélelemről, anyaságról, szexualitásról nem szokott az ember akárkivel beszélgetni. Valószínűleg magánemberként szemérmesebb lennék, de itt lehetőségem van egy szövegen keresztül megnyílni emberek előtt. Kiváltságos helyzet, hogy létrehozhatok velük egy bensőséges kapcsolatot.
