95 tevékeny esztendő - Tőke Istvánné Juliannát köszöntötték

Tulajdonképpen régi ismerőséhez érkezett szerdán délelőtt Deák Lajosné, a körzet önkormányzati képviselője, aki Tőke Istvánnéhoz volt hivatalos: a 95. születésnapját ünneplő Julianna néninek a képviselő adta át a miniszterelnök jókívánságait tartalmazó, díszes oklevelet és Székesfehérvár ajándékát – éppúgy, mint öt évvel ezelőtt, Julianna néni 90. születésnapján.

Tőke Istvánné Szatmári Julianna 1931. január 28-án született Székesfehérváron. A Vértanú utcában lakott szüleivel, akik – mint annak idején oly’ sokan – a néhány holdnyi földjükből és állataikból tartották fent magukat.„Édesapám 17 éves volt, amikor az apja helyett elment az első világháborúba, ugyanis a nagymamám nagyon kétségbe volt esve, mi lesz a négy gyermekkel, ha az apjukat a frontra viszik. Az édesapám aztán az egyik reggel elébük állt: az éjjel kigondoltam, hogy én megyek el édesapám helyett a háborúba! Menjünk el a hadkiegészítő parancsnokságra, kérdezzük meg, lehetséges-e cserélni. Mert ha én halok meg, akkor se özvegyeket, se árvákat nem hagyok.” – mesélte az ünnepelt.

A parancsnokságon aztán elfogadták a felajánlást, mert a létszám volt a fontos. „Amikor elindult a vonat Székesfehérvárról, és az édesapám kihajolt az ablakon elbúcsúzni, egy a vonatfűtés miatt keletkezett forró parázsdarab berepült az egyik szemébe, s kiégette azt.” – tette hozzá szomorúan Julianna néni. Édesapja aztán két év után térhetett haza, s mivel az egyik szemére véglegesen elvesztette a látását, így a család – később, amikor Julianna már megnőtt – úgy döntött, a lányra bízzák a gazdaság minden ügyes-bajos dolgát. „Minden reggel mentünk édesapámmal a lovakkal, a vetőgéppel, vagy azzal, aminek éppen a szezonja volt! Ő irányított szóban, mert ekkor már egyre kevésbé látott. Úgyhogy én soha életemben nem voltam üzemi munkás, nem volt munkahelyem. Amikor a földeken végeztünk, akkor meg otthon kellett a disznókat, csirkéket rendbe tenni.” – idézte fel az emlékeket a születésnapos, aki a nyolc elemi után elvégezte a négy évet a mai Szent Imre Gimnázium és Általános Iskola helyén, az apácák által működtetett iskolában.

Juliannának egy húga és egy idősebb fiútestvére volt, ám sajnos a bátyja húszéves korában meghalt: a háború idején az egyik nap a mai Fecskeparton lévő területen dolgoztak éppen a lovakkal, amikor megszólalt a légitámadást jelző sziréna. A fiatal lovak nem voltak ehhez a szörnyű hanghoz hozzászokva, ijedtükben megugrottak, a kocsiról leesett a fiatal férfi, a lovak megfordultak és keresztülmentek rajta.

Így aztán húgára maradtak a teendők, muszáj volt mindennel foglalkozni. Voltak nyolc hónapos csikóik, máskor meg kétszáz darab naposcsibét kellett gondoznia. Férje megjárta a Don-kanyart, majd hadifogságban volt két és fél éven át. Tizenhét felsővárosi katonával vitték ki őket egy lágerbe, s hozzájuk csaptak még 25 németet is. Azt mondta neki a kapitány: Tojke, ezeket az embereket kell felügyelned! István megfogadta a parancsot, minden nap szerzett nekik ennivalót, s helytállásával tulajdonképpen megmentette az életüket. A sok fagyos, szinte nulla tápértékű krumpli és a silány ételek azonban teljesen kikezdték a gyomrát, s egy komoly gyomorfekéllyel érkezett haza.

Juliannával aztán boldog házasságban éltek István húsz évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Két gyermekük született, akik ma is Székesfehérváron élnek, de Julianna négy unokával, sőt egy dédunokával is büszkélkedhet. A születésnapos egyébként ma is ellátja magát, vezeti a háztartást, de a sok korai kelést most piheni ki, csak 8 óra felé hajlandó felkelni. Minden nap főz, olykor már fél 12 körül megebédel, és persze a kertben is tevékenykedik. Boltba ugyan már nem jár, de a gyermekei szívesen bevásárolnak számára.

„Nagyon fájnak mostanában a vállaim, így kapálni jobban tudok, mint nyújtózkodni. Szóval inkább a földet túrom, mint a gyümölcsöt szedem! Itt, a ház melletti kis gazos darabot a nyáron háromszor is kipucoltam!” – mondta nevetve az ünnepelt, aki arra a kérdésre, követi-e a napi történéseket, csak annyit mond vidáman: „Hallom, hallom a híreket, de egy óra múlva már nem is emlékszem rájuk!”

És hogy mi a titka a hosszú életnek? „Nincs nagy titok, a jóságos Isten adott még eddig erőt, egészséget! Talán a századikat is megérem, majd jöjjenek el!” – hangzik a válasz.