IV. Béla magyar király (1235–1270) és Laszkarisz Mária meglehetősen hosszú, ötven évig tartó házasságát gazdag gyermekáldás kísérte. A házaspárnak nyolc leánya és két fia született. A lányok közül Jolánt és Konstanciát boldogként, Kingát és Margitot szentként tiszteli a katolikus egyház.
Margit, aki az Árpád-ház egyik legismertebb szentté avatott női tagja, IV. Béla nyolcadik gyermekeként látta meg a napvilágot a dalmáciai Klissza (ma Klis, Horvátország) várában 1242. január 27-én.
Sorsa lényegében már azelőtt eldőlt, hogy világra jött volna. Szülei a Magyarországon előrenyomuló tatárok elől menekülve fogadalmat tettek, hogy ha ők és országuk megmenekülnek, születendő gyermeküket Istennek ajánlják fel.
A Dalmáciába húzódott királyi család ekkor két gyermeket is elveszített: Katalint és Margitot, akiket menekülésük első állomásán, Spalatoban (ma Split, Horvátország) temettek el. Nem sokkal később született meg a házaspár utolsó, ugyancsak Margit névre keresztelt leánya. A tatárok elvonulása után hazatérő királyi pár fogadalmát beváltva a három és fél éves kislányt a veszprémi Szent Katalinról elnevezett domonkos apácakolostorba adta, majd hogy a gyermek közelebb legyen szüleihez, IV. Béla és felesége megalapította azt a Boldogasszony tiszteletére emelt domonkos rendi kolostort a Nyulak szigetén (ma Margitsziget), amelybe aztán a királyleány néhány veszprémi apácatársával együtt átköltözött, és hátralevő életét leélte.
A szent életű királyleány korabeli visszaemlékezések szerint példás alázatosságával, erőteljes vezeklésével, a betegek ápolásában mutatott kitartó igyekezetével, és a származásából eredő előjogok visszautasításával már életében kivívta társai megbecsülését. Többször is lehetősége volt arra, hogy a rendből kilépjen, de miután 12 éves korában fogadalmat tett, ezt saját meggyőződéstől indíttatva nem tette meg. Apja előbb 7, majd 18 éves kora körül is megpróbálta férjhez adni, ám ő nem akarva feladni fogadalmát, ezeket a házassági ajánlatokat – ahogyan az legendájában is olvasható – határozottan visszautasította.
Halála után még temetetlen testénél, majd sírjánál csodás jelek mutatkoztak meg, miként erről szentté avatási eljárása során a kortársak beszámoltak.
A procedúrát már Margit öccse, V. István király (1270–1272) megindította, akkor még sikertelenül. Az ekkor felvett tanúkihallgatások jegyzőkönyve nem maradt ránk, viszont az eljárás eredményeit Margit legrégebbi legendája őrzi. A második, 1276-ban lefolytatott újabb vizsgálatnak már a jegyzőkönyvei is megvannak, Margit szentté avatása azonban még ekkor sem történt meg, csak évszázadokkal később.
Perének felújítására kísérletet tett többek között I. Károly (1301–1242), Hunyadi Mátyás (1358–1490), majd 1672-ben I. Lipót magyar király (1657–1705) is. Igazi áttörést – a század eleji próbálkozások után – az 1930-as évek hoztak a kérdésben. Az 1931-ben megtartott Szent Imre-, majd az 1938-ban megrendezett Szent István-emlékév segítette az ügy fókuszba kerülését. Miközben a katolikus egyház Margit halálának közelgő 700 éves évfordulójára (1942) készült, 1937-ben a margitszigeti ásatások során megtalálták Margit sírját is. Végül hosszú évszázadok után, 1943. november 19-én az Árpád-ház régóta boldogként tisztelt tagját hivatalosan is szentté avatták.
Az írást Teiszler Éva, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársa készítette
