Vitaminkamra Fehérvárról - békebeli idill Maroshegyen

Takács Györgyné konyháján ez a békebeli idill megmaradt. Erzsike férjével, Gyurival ma már hivatásszerűen készíti a savanyúságokat, lekvárokat, zöldségkrémeket és a finomabbnál finomabb szörpöket. Mindketten olyan családban nőttek fel, ahol nem futottak rögtön a boltba, ha valamire szükség volt. „Akkoriban még nem volt fagyasztó meg hűtőszekrény, ezért a zöldségeket, gyümölcsöket télire konzerválni kellett. A nagymamám a szokásos befőtteken túl még reszelt almát és sóskakrémet is rakott el. A szilvalekvárt a család közösen főzte. Mindenkinek megvolt a saját feladata: a kisebb gyerekek mosták, az idősebbek összevágták a gyümölcsöket. Az asszonyok meg nagy üstben kevergették. A kész lekvárt csavaros üveg helyett egy külön erre a célra használt cserépedénybe, a szilkébe tették. A tetejére hólyagpapírt kötöttek, és betolták a kemencébe. Amikor a teteje megdermedt, akkor volt jó.” – emlékezett vissza Gyuri.

Természetes volt, hogy a házasság után Erzsiék családostul mentek hol az egyikük szüleihez Fehérvárra, hol a másikéhoz Zámolyra krumplit, szilvát vagy éppenséggel almát szedni. A „csapatépítő tréning” hagyományos változata összetartó közösségé kovácsolta őket, így nem ijedtek meg akkor sem, amikor sok-sok évvel később Erzsi elvesztette a munkáját. „Fiatalasszonyként is tettem el ezt-azt. Savanyúságot, befőttet, mikor minek volt szezonja. Komolyra a dolog akkor fordult, amikor 2010-ben munkanélküli lettem. Ötven év feletti nőként elhelyezkedni nem tudtam. De nem ültem ám a helyemen! Kert volt mindkettőnk szüleinél, akik közben már kiöregedtek a műveléséből, így a munka ránk maradt. Én azt tanultam: földet parlagon nem hagyunk! Tudatosan, előre megtervezzük, mikor, mit ültetünk. Vegyszert nem használunk, csak kapálunk és kaszálunk. A megtermelt zöldséget, gyümölcsöt feldolgozzuk és eladjuk a piacon, különféle vásárokon.” – mondja Erzsi, majd a szemével int a férjének: be kéne hozni a jalapeño paprikát, amit az előző nap szedtek le, nehogy kárt tegyen benne az időjárás-jelentésben beharangozott fagy. Közben a tűzhelyen rotyog a füge. Az édes, már-már fűszeres illata bejárja a kis konyhát. A sarokban a százéves kredencre már előre ki van készítve a csokoládé és a méz.

„A fiaink szokták mondani, hogy anyu, ne csak azt csináld, amit a mamák, hanem valami újat! Ilyenkor gondolkodom, utánaolvasok. Az internet ilyen szempontból egy őrület! Annyi minden van fent. Sokszor csak egy-egy hozzávaló inspirál, amit utána a saját szám ízére formálok. A fiúk a meósok. Bár már nem laknak itthon, de a lehetőségeikhez képest mindig véleményezik az újításokat, szigorúan kóstolás útján ellenőrzik a minőséget. Gyakran utaznak külföldre. Ilyenkor a barátok legnagyobb örömére nem bonbont visznek ajándékba, hanem lekvárt, savanyút vagy éppen paprikakrémet.” – mondja Erzsi.

A feldolgozásba általában Juci néni, Gyuri anyukája is besegít. Õ a fő káposztareszelő. Hiába mondják neki, még akkor sem adja át a feladatot, ha nem érzi magát jól. Előveszi a régi, családi reszelőt, és már csinálja is. Ezen kívül szabad idejében azt a felesleget, amit nem dolgoznak és nem használnak fel, eladja a piacon. Ha a tej- vagy a kenyérpénzt kiárulja egy hónapban, az már jónak számít. Gyuri nevetve meg is jegyezte, azzal szokta anyukáját ugratni, hogy olyan régóta kofa a fehérvári piacon, hogy egyszer Kati nénihez hasonlóan neki is állítanak majd egy szobrot.

Közben a füge megpuhult. Erzsi turmixolta, majd a barna masszába pikk-pakk beletörte a csokoládédarabokat. A mézet lassan belecsorgatta. A félkész lekvár már mehetett vissza a békebeli, piros zománcos fazékba. Közben megtörtént a minőség-ellenőrzés egy délceg „jó lesz” formájában, majd a csokis füge tovább rotyogott a tűzhelyen. Néha Erzsi megkeverte, hogy az alja oda ne égjen. A férj közben előkerült a mosolygós zöld paprikákkal, amelyek pazarul mutattak volna a legegyszerűbb zsíros kenyér tetején is. „A jalapeño annyira nem mar. Egy kicsit húsosabb a csípősebb társainál. Mindig zölden szedjük le, mert akkor még nem annyira erős. Ebből készül a Karikás Gyuri. Mi csak így hívjuk az Erős Pista után szabadon, ha már a férjem annyira szereti!” Erzsi már neki is állt volna a metélésnek, de sasszemével észrevette, hogy az egyik paprikában egy kis kukac bujkál. Ami bio-, az bio-! Ha nincs vegyszer, mindig akad hívatlan vendég. Egy gyors válogatás után Erzsi kezdte is karikázni a paprikákat, gyuri előkészítette a fűszereket: a színes borsot, a koriandert és a mustármagot. A sarokból előkerültek a kis üvegek, amikbe egyenként beleszórták a fűszereket. A paprikakarikák csak ezután következtek. „Kicsit megrázom az üveget, hogy jó sok férjen bele. Így, ni! Mindegyik megtalálja a saját helyét. Még mindig rakhatok bele. Gyuri, hozhatod a levet, már előre bekevertem, ott van hátul! Aztán jöhetnek a csavaros tetők is!" A férj rutinosan hátrasietett a sárga vödörért, amiben már benne voltak a kívülállók számára szigorúan titkos összetevők is. Majd a fiókból elővette a kis fehér merőkanalat, és mindent a felesége keze ügyébe tett. Pár perc alatt a jalapenók már az átlátszó lében úszkáltak. Gyuri egy mozdulattal rá is csavarta a tetejüket, ez a savanyúságeltevés férfi része. „A hagyományos savanyúságokat nagyon szeretem. A kedvencem a hagymás uborka, a sima csalamádé és a karikázott erős paprika. A befőttek is nagyon finomak. A besztercei szilva olyan édes, hogy még cukor sem kell hozzá. Erről jut eszembe: a feleségem készíti a világ legfinomabb és legegyszerűbb gyümölcslevesét. Kibont egy barackbefőttet, beleteszi a turmixba egy natúr joghurttal. Egy másikat is kibont, felvágja, abból lesz a levesbetét. Valami fenséges!” Erzsi szinte belepirult a bókba. Szemüvege mögött lágyan rápillantott Gyurira, majd csendben megkérte, hogy segítsen kivinni a kamrába az üvegekkel teli ládát..