Kéretlenül bekopogni egy ismeretlenhez majdnem olyan izgalommal jár, mint virágot lopni idegen ház elől. Olyan érzés, mintha a hetvenes évek Amerikájában az ember porszívóügynökként járná a kertvárost. A különbség csak annyi, hogy nem eladni, hanem kapni szerettem volna – jelen esetben – egy történetet. Ugyanis nincs olyan fehérvári, aki ne ismerné a belvárosi rózsás házat, azt viszont kevesen tudják, kik laknak benne. Ezért csöngettem be.
Kora délután van, a Lakatos utcai ház falán kúszó rózsák isszák a nap melegét, vastag törzsük az utcakőből “kiharapott” részen mélyen gyökerezik a föld alatt. A kapucsengőn Csukly Zsolt neve áll, s amint megnyomom, nyílik a veretes nagykapu: mosolygós szemű hatvanas férfi tessékel bennünket be, szabadkozásomra vízzel kínál, két perc múlva pedig már a belső udvar növényeit mutatja. A kapu mögött kicsi, négyszögletű udvarba lépünk, innen nyílnak a ház helyiségei – klasszikus udvarház az 1700-as évekből. Miközben Zsolt felesége tálcán hozza az innivalót, a valamikor főállásban kertészettel foglalkozó férfi a növényeiről mesél. “Ezek az én reménységeim – mutat a falon futó szőlőre. – Japánból hozattuk a régi szőlőnk helyére. Azért kellett kicserélni, mert a drága feketerigók, akiket télen etetek, nyáron lecsipkedték a szőlőt, és ahogy szétszórták a bogyókat, jöttek rá a darazsak. A feleségem sokat panaszkodott miatta, ezért egyik születésnapján megleptem, és kicseréltem. A helyére egy olyan szőlőfajtát ültettem, aminek keserű a héja. Abban reménykedünk, hogy talán ez nem ízlik majd a rigóknak.”
A falon kúszó növények útját virágrács és dróthuzalok vezetik, így a külső homlokzaton futó rózsákat sem tartóztatták fel a födémnél, kívülről a tető nem látszik tőlük. "Az a rózsaszín futóvirág egy Lady Diana nevű klematisz. Mivel én csapodár teremtés vagyok, amikor a klematiszt elültettem, már egy másik virágba szerettem bele, ami a Gellért utcában egy nagyon kedves idős úr kerítésén van. Én is ismeretlenül kopogtam be hozzá, hogy a virágai felől érdeklődjek.”
A külső homlokzatra akkor kerültek rózsák, amikor Zsolt kisfia megkérdezte apját, hogy ha már a Rózsa utcára néz az ablakuk, miért nincsenek itt rózsák? Innen jött az ötlet, hogy a belvárosi kis utcát rózsák díszítsék. "A ház Rózsa utcai oldalán azonban minden évben kitépkedték a virágokat, csak a Lakatos utcában maradtak épen. Ezért arra a területre Rambler rózsafajtát ültettem, ami nem olyan szép, mint a Lakatos utcai, viszont nagyon gyorsan nő. Szempont volt, hogy nem vagyok mai gyerek, de még szeretném látni, ahogy virágba borul a fal – ezért választottam ezt a fajtát. Emellett azért, mert illatos, így nyáron egy-két hónapra – bár csapataink folyamatosan vesztésre állnak – valamelyest elnyomja az egyes éjszakai járókelők által hagyott vizeletszagot az utcában, emellett a graffitisek ellen is véd.”
A rózsák egész nyáron virágoznak, így az utca kedvelt esküvői fotóhelyszín, és a szerelmespárok is szívesen sétálnak erre. “Szoktak innen rózsát vinni? “ kérdezem. “Persze! Ennek koreográfiája van: A feleségem szokta nézni a függöny mögül, hogy jön a lovag, akin látszik, hogy majd kitöri a frász, és arra gondol, hogy a házban lakó házsártos vénember – aki én lennék – mindjárt kiront, ordít vele, és akkor ő majd jól leég a hölgye előtt. A csaj meg várja, izgul, hogy mi lesz, mert kéne az a rózsa, de a balhé nem. A fiú lopva kezdi szedni a rózsát, amikor a feleségem finoman kiszól a függöny mögül, hogy szedjél többet, ne legyél már olyan mulya!”
Zsolt úgy gondolja, ez a virág azért van, hogy örüljünk neki, s ha tetszik, szedjünk belőle. “Azt sajnálom, amikor eldobálják, vagy amikor kereskedelmi mennyiségben tépik le, de csak azért sajnálom, mert akkor már nem lesz olyan szép, mint volt.” A házigazda szerint kerti munkában elfáradni a legjobb dolog a világon. Szereti rendezni, gondozni a növényeit. Pedig egy deka földje sincsen: “A rózsák a történelmi belváros törmelékein nevelődnek, a gyökereik benyúlnak az építkezési szint alá. Szoktak engem aszfaltkuláknak is hívni...”
Amikor Zsolt dédapja százharminc évvel ezelőtt házat keresett, három kritériumot fogalmazott meg: ne mossa el soha árvíz, ne csapjon bele villám és jó statikájú legyen. Itt nem volt baj a statikával, mert az épület már kétszáz éve állt rendületlenül a helyén. Villám se csapott bele, mert templomtornyokkal van körülvéve, a víz pedig – ha jött – csak a Várkörút vonaláig ért. Így esett a választás a Lakatos utcai házra, mely azóta is a család tulajdona. “Dédapámnak tizennégy gyereke volt, de betegségek és a háború miatt többen meghaltak, így csak anyámnak születtek gyerekei."
Zsolt ebben a házban nőtt fel, ahol hosszú évekig több generáció lakott együtt. Volt a ház romos állapotban is: a család öregjei mesélték, hogy negyven gyújtóhasábot kapott a háború alatt, amit homokzsákokkal fojtottak el a lakók. “Megvannak a nyomok, apám mutatta gyerekkoromban. De vannak más érdekességek is: a pincéből egy hosszú alagút vezetett a város alá, ide jártak a gyerekek kincset keresni. Egyszer egy felújítás során lemásztam az udvaron lévő csatornafedél alá, és egy másik járatot találtam, amely jobbra és balra is vezetett. Máskor pedig a fürdőszoba felújítása alkalmával a falban egy gyönyörű kovácsoltvas ablakot találtam. Nem volt módomban kiszedni, így visszatemettem, legyen meglepetése a következő generációnak is."
“Mit gondol, a gyermekei is itt fognak majd lakni?” – kérdezem. “Ezt nem tudhatom, majd ők fogják eldönteni.” “Unoka van már?” “Ezt sem tudom, a fiam tegnap volt bulizni...” Zsolt felesége kávéra is invitál bennünket, de sajnos mennünk kell. A kapun kilépve megcsodáljuk még egyszer a rózsákkal futtatott falakat, és Kiss Laci kollégámmal megállapítjuk, hogy mennyivel több úgy nézni valamit kívülről, hogy tudjuk, mi van odabenn. Most már Önök is tudják!