Tisztes iparosok a harmincas évekből

 Rostási Imréné Mária, Hegedűs Sándor csizmadia lánya elmondta, hogy Székesfehérvár városa a harmincas években megbecsülte, és szerette a helyi mesterembereket, mert felismerték, az ipar a nemzet erőtartaléka. Majd elővett egy kissé sárgás, viharvert könyvet, amely az 1938-as jubileumi évben adtak ki, és a fehérvári iparoscsaládokat mutatta be.

 

 Tóth Lászlóné Csitáry Judit, Csitáry G. Jenő nyomdászmester lánya hozzátette, hogy annak idején a nyolc testvér közül édesapja örökölte a nyomdát. Az államosítás után szinte földönfutóvá váltunk, de apu ennek ellenére is belenyugvással fogadta a sorsát, és élete végéig Inotára járt ki dolgozni, ahol mindenki szerette – emlékezett vissza az asszony.

 

Török Jánosné Margit, Török János cserepes menye arról mesélt, hogy a cserepesek a zászlójukat nagy becsben tartották, amely sajnos a II. világháború után szinte teljesen tönkrement. Akkor még nem oszlatták fel a szerzetesrendeket, ezért az apácák újra tudták hímezni. Ma ezt a zászlót a felsővárosi templomban őrzik.

 

Gödényné Ivanics Erzsébet, Mahacsek János szűcsmester unokája pedig úgy beszélt a nagypapájáról, mintha még mindig élne: „A nagypapa a nagymamával egy József utcai lakásban élt. Az egyik szobában laktak, a másikban pedig a műhelyt alakították ki. Szorgalmasan és hittel dolgoztak, ezért szépen gyarapodtak. Szőlőt, oldalkocsis motort vettek, és még a szomszédos házat is meg tudták vásárolni. Anyukám is megtanulta a szakmát, mert a nagypapa azt mondta, hogy ha valami történik, akkor is lesz kenyér a lánya kezében. Sajnos igaza lett, 1944-ben több iparossal, orvossal és ügyvéddel együtt külföldre vitték, ahonnan már nem jött vissza, pedig a mama éveken át várta.” – emlékezett Zsóka néni, aki ezután hozzátette, hogy a nagymamája és anyukája továbbvitte az ipart. Az ipart végül az öccse adta le, mert úgy változott a gazdasági környezet, hogy már alig volt olyan, aki meg tudta, vagy meg akarta fizetni az igazi, minőségi szőrmét.